Mielőtt bármibe is belefognék, hadd küldjem tiszteletem azoknak az olvasóinknak, akik fennakadnak a téma ilyetén profán módon való felvezetéséért. Mert hát ez a későbbiekben sem lesz finomabb, legföljebb szagosabb (sic!). Egyébiránt nemrég kicsiny kommunánk a szellentés párkapcsolatbeli megjelenéséről annak fontosságáról, illetve mellőzendőségéről, vagy éppenséggel szükségességességéről értekezett. Ahogy teszem azt most én is.

A megszámlálhatatlanul sok évet, szám szerint háromszázhetvenötöt, megélő ELTE, annak is viszonylag szűkebb pátriárkája, vagyis a BTK ünnepelt, mégpedig a bölcsészetet, mint olyat. Az egy héten át tartó Bölcsész Napok igazán fincsi programokkal kényeztette a ráérő tömegeket (vagyis jobbára a hallgatókat), közülük nem is egyre eltévelyedtünk. Egy konferencia-jellegű rendezvényt is meglátogattunk, amely a kőszínház és a performansz ellentétét igyekezett kivesézni. Már ha létezik egyáltalán ellentét. Erre ugyanis nem derült fény, de az egyébként prominens résztvevők sem nagyon jutottak tovább a különféle fogalmak definícióinál. Lássuk hát, hogy ki hogyan vélekedett az adott kérdéskörről!

Finom izgalom szaladgál az ember idegszálai között a kora tavaszi unalmasabb délelőttökön, várva-várván az nagy pillanatot, amikor a Sziget Fesztivál legmélyebb bugyraiból egyszer csak feltör az újabb reklám. Általában kellemes örömöket, kedves pillanatokat és végül hetekig, hónapokig tartó beteges utánzást, reklám iránti mantrázást jelent egy-egy ilyen alkotás. Tavaly rendesen meg lettünk lepve, el lettünk látva: egy évig hajtogathattuk a dárenbézt, a prodidzsájt meg a többi baromságot. Idén meg…?

Nick Hornby... Mmmmmh. Szeretem. Megannyi sikerkönyv és film után forgatókönyvhöz nyúlt - az eredmény pedig érdekes. Kár, hogy az első kb. 60 perc engem annyira nem villanyozott fel (ez azonban szerintem nem a forgatókönyvön múlt), de ami az után jött, tökéletesen felhozta az addig igencsak limonádéként értékelt filmet.

Van ez a zenekar. Nem mellékesen igen színes egy zenekar. Felfedezhetsz benne elektronikát, meg ska-t, meg népzenét, csöppnyi szentimentalizmust és egyéb zenei kalandokat. Magashegyi Undergroundnak hívják. Éppen megújulásának időszakát éli, mostanában főleg a Szívtakarítás című (múlt héten vizuálisan is debütált) dal formájában. Az egykori Kaukázus tagjaiból álló csapat végre elegendő energiához jutott, hogy első albumát végső formájába öntse. Ezen apropóból beszélgettünk a zenekar vezetőjével, Fodor Máriusszal a gyerekkori jó érzésekről, egzisztenciális aggodalmakról, múltról és a Magashegyi előtt álló kihívásokról.

Egyébként már az elején el kell mondani, hogy Gergő mindent megtett a Magyar Televízió választási műsorában: effektíve elpusztult a képernyőn… Félreértés ne essék! Nem ő szerencsétlenkedett, hanem az egész állami monstre szervezet, amely igyekszik televíziónak hívatni magát.

A Rózsaszín sajt című film tavaly ősszel bukkant fel a művészmozik vásznain, most már az MTV videótárából is elérhető (meg is néztük annak rendje és módja szerint). A kritikusok százféleképpen jellemezték: kezdve a habkönnyű nyárvégi szórakoztatástól egészen a komolyan vehető darabig – minden előfordult. A film mögött Tóth Barnabás rejtőzik, aki ezzel a rendezésével lépett elő a kisfilmek világából az egész estés mozik terepére. Az  elsőfilmessel a művészetről, az iparosmunkáról és a filmbe vetett hitről beszélgettünk.

Amikor otthagytam az első barátomat, nagymamám fejcsóválva sóhajtozott. "jaj-jaj, lányom, férjhez kellett volna menni hozzá." Csakhogy, mama, már más időket élünk, nem KELL férjhez menni 18 évesen, és nem KELL elviselni gyerekfejjel a házasság és a család adta kötelezettségeket - mint tettétek ti annak idején. De mindegy, mama, nem tudhattad :)

Reméltem, hogy a felnövéssel, a századfordulással egyenes arányban fognak csökkenni az ilyen nézetek. Amik, hangsúlyozom nem jelentenek problémát önmagukban. Csalatkoznom kellett. Nem csak nem csökkentek, de az általam egyébként nem sokra tartott nők lapja café egy ideje előhúzott egy olyan személyt, akinek régóta a nyugdíjaséveit kellene töltenie valahol egyetlen férjecskéje mellett. Lux Elvira betöltötte a 81. életévét, és tanácsokat oszt. SZAR tanácsokat. Ez a cikk kifejezetten kiverte a biztosítékot.

Meg úgy általában az embereket? Bár az is elképzelhető, hogy a kreatív szempontok alapján szakmai igénytelenségnek nevezhető jelenség mögött csupán egyszerű biztonsági játék lapul: ha már valami szar egyszer bevált, hát akkor be fog válni még egyszer. Akárhányszor. Világos. Csak hát mégis… na… nem méltatlan ez önmagunkkal szemben? A NeoFM plakátjáról elmélkedtünk.

A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj meg a sok szemét, közben olvasgattam Ingrid Bergman életrajzát és elviseltem, ahogy a Viking nevű német turistahajóról özönlenek lefelé az emberek és rajzanak körülöttem, amikor... Amikor színes pöttyökre lettem figyelmes, amelyek márpedig biztos, hogy vezetnek valahova. Na, de vajon hova? Erre keressük a választ!

Kinek a gondolataiban szeretnél olvasni? - Tette fel a kérdést a MaNcs. Mi a szerkesztőében és a kecskéében szerettünk volna, ez hozott is nekünk két jegyet a tegnap esti premier előtti vetítésére a filmnek, méghozzá a fogyasztás "aréna" névre hallgató szentélyébe. Azt nem állítom, hogy rendszeres látogatói leszünk annak a csillivilli templomnak, ám ha már úgy esett, hogy ott vetítik, és nem a kedvenc Cirkónkban, hát túl tettük magunkat rajta és elmentünk. Kritika.

Napjaink egyik legnépszerűbb és legsokoldalúbb színésze túl van már néhány dolgon: volt, hogy úgy érezte hitét vesztette és volt, hogy illúzióiról mondott le végleg. Mégsem csüggedt el egyáltalán, sőt! Színházban, moziban és a tévében is összefuthatunk vele, időnként pedig még a bábosok között is megfordul. Húsz éve a pályán van már mégis rendre zavarba jön tisztelői szeretetétől. László Zsolttal a Nemzeti Színház büféjében beszélgettünk a színészi lét megpróbáltatásairól, örömökről és csalódásokról.

A szolnoki Szigligeti Színház musicalba bújtatva adta elő Cervantes Don Quijotéjének örökérvényű üzenetét. Hogy igazán a fejekbe ivódjon, a vége-színpadképpel még egyszer rá is erősítettek. Kritika egy vidéki színház elvárásokon és sztereotípiákon túllépő előadásáról.

Egy szuszra néztük végig a Géniusz-az alkimistát, köszönet érte a már megemlített MTV Videotárnak. Komolyan mondom, nem értem a fanyalgókat. Bucit viszont elkezdtem nem utálni. Kritika a filmről, képek a porthuról.

Az egyetlen megmaradt emlékem azon időkről, amikor még nem tudtam magyarul beszélni, de még szavakba sem tudtam önteni a gondolataimat, a következő:

Ha jól emlékszem körülbelül tavaly ősszel mutatták be a Rózsaszín sajt című filmet, amely sajnos oly kevés kópiával és oly kevés helyen futott, hogy csak kevesek szerezhettek tudomást róla. Aki meg mondjuk mégis tudomást szerzett róla az is jó előre húzta-vont a szája szélét, mert teszem azt elolvasta a szomorú lelkű kritikusok tolla végéből kicsöppent sorokat. Pedig sajátosan aranyos filmről van itt szó, kérem szépen! Tessék elhinni: el lehet kapni a film lelkivilágát, csak megfelelő hangulat kell hozzá, vagy mondjuk az, hogy azok közé tartozzunk, akikről szól…

Legutóbb pennám végére kaptam a Ludwig Múzeumban több mint egy hete útjára indított Szabadegyetemet. A fair play azt kívánja, hogy hallgattassék meg a másik fél is, én pedig ennek örömmel eleget is teszek. Az alábbiakban Hemrik László, a múzeumpedagógiaiosztály vezetője reagál a Budapest KáVénak.

A múlt héten szabadegyetem indult a Ludwig Múzeumban, vagyis a Kortárs Művészetek Múzeumában. A 10 alkalomból álló előadássorozat „Ami a tananyagból kimaradt: művészet az avantgárdtól napjainkig” címet kapta. Bár a dolog több mint szimpatikus, gyanútlan érdeklődőknek csak saját felelősségükre merném ajánlani.