Kinek a gondolataiban szeretnél olvasni? - Tette fel a kérdést a MaNcs. Mi a szerkesztőében és a kecskéében szerettünk volna, ez hozott is nekünk két jegyet a tegnap esti premier előtti vetítésére a filmnek, méghozzá a fogyasztás "aréna" névre hallgató szentélyébe. Azt nem állítom, hogy rendszeres látogatói leszünk annak a csillivilli templomnak, ám ha már úgy esett, hogy ott vetítik, és nem a kedvenc Cirkónkban, hát túl tettük magunkat rajta és elmentünk. Kritika.
Természetesen késtünk, és már csak a legelső sorban jutott hely, azonban mi inkább - egy másik párhoz hasonlóan - a lépcsőt választottuk. A filmről magáról nem szeretném lelőni a poént, így nagy eseménymesélésbe nem is bocsátkozom, éppcsak annyiba, amennyi a konklúzióhoz kell. A történet szerint Bob, az Ewan McGregor által alakított újságíró, sztorit keresve és a feleségének puhapöcsségét ellenbizonyítandó Irakba utazik/utazna, hogy a háborúról írjon. Azonban nem jut el a harctérig, különféle adminisztrációs okokból. Átmeneti szállodájában találkozik a George Clooney által megformált Lynnel, aki lesz aztán a sztori maga. Eddig ugye tiszta, nem egy "háborúshősös" filmből ismerős a felvezetés. Innen viszont egészen szürreális fordulatot vesz a történet.
Megtudhatjuk, hogy Lyn egy afféle csodakatona, Jedi lovag, akinek - több társával együtt - a Pentagon fizette a mentális hadviseléshez szükséges képzettsége megszerzését. A kiképzés alatt volt minden: virágosztás, a "make love not war" kifejezés beforgatása az elméletbe, közös imádkozás, sziú esőtánc járása, sastoll-adományozás... Minden hippikultúráról szóló ismeret belesűríthető ebbe a módszerbe. Az irányító, Bill (Jeff Bridges) vietnámi veterán és ötletgazda. Billt aztán kicsinálják a seregben, eltűnik. Lyn a keresésére indul az iraki sivatagban, mert megjelent neki álmában. Bob vele tart. A keresés road-movie jellegébe ágyazódnak bele Lyn visszaemlékezései, ebből tudhatjuk meg kiképzésének történetét és Bill tönkretételének eseményeit, melyben Hoopernek (Kevin Spacey) volt a legtöbb szerepe.
Az ördög a részletekben rejlik persze. A film maga rettentően torz, absztrakt, elmebeteg. Teli van igazi fanyar angol humorral. Amerikai katonák kiképzés címén a "Dancing with myself"-re táncolnak. Virágot szagolgatnak. Felcímkézett fiókok tartalmát próbálják kitalálni. Láthatatlanná próbálnak válni - melyet aztán úgy módosítanak, hogy megpróbálnak észrevehetetlenek maradni. Valamint megannyi agyament ötlet, amely annyira kafkai, hogy az emberben fölmerül az is, hogy "ezek a hülye amerikaiak még akár meg is tennék mindezt...". Mert persze mindig az a gyanús, ami nem gyanús. Ez az osztag nem háborúra, hanem békére lett kiképezve. Hadviselésük célja, hogy az ellenség a támadás megkezdése előtt meggondolja magát. Értitek: Hadsereg. Békére. Irakban...
Útjuk során emberrablás áldozatául esnek: néhány arab elrabolja őket, de sikeresen kiszabadulnak úgy, hogy egy másik arab foglyot is ki tudnak szabadítani. Már-már biztonságban is érezhetik magukat, hiszen egy amerikai osztag is megtalálja őket, ám ez az osztag tankolás közben tűzharcba keveredik - saját magával. Így Mahmudhoz menekülnek mindketten. Mahmud rabsága alatt feleségét és gyermekeit elhurcolták, lakását szétlőtték. Mahmud megvacsoráztatja a vendégeit, Lyn pedig bocsánatot kér a dúlásért... Mahmud pedig az emberrablásokért. Este aztán Lyn arról beszél Bobnak, hogy az ember élete milyen keveset ér háború idején. Meg mindazon értékek, amiért egy életen át megdolgozott - látva Mahmud romokban lévő, üres lakását.
Lyn persze megtalálja Billt egy Hooper vezette bázison, ahol aztán Bill és Bob LSD-t keverve a reggelibe feloszlatja a bandát. Kiengedi a foglyokat, menjenek békével. Bob persze végig narrálja a történetet, hazakerülve meg is írja (Lyn és Bill belőve helikopterre szállnak, majd eltűnnek), azonban senki le se szarja abból, amit sajtónak hívnak Amerikában. Bob pedig, új hitével felfegyverkezve - mert ő is Jedi lovag lett közben - meggyőződéssel folytatja a munkáját, hiszen "Jedi lovagokra most van a legnagyobb szükség".
Hogy kiknek ajánlom? A pacifistáknak. Az angol humor kedvelőinek. A művészfilmek rajongóinak, a mainstream és az underground határán mozgóknak. Azoknak, akik másra is kíváncsiak a plázamozikban, nem csak a szirup csöpögése alá tartják a szájacskájukat. Mert ez utóbbiak ugyanúgy ki fognak menni a filmről, mint a nem sokkal előttünk lévő széksorban ülő pár - nagyjából a harmadánál.
| A másik vélemény is |
Még tavaly láttam az előzetesét és tudtam, hogy imádni fogom. Négy tulajdonképpen élő legendának nevezhető fickó bolondozik egy filmben. Fincsi! Aztán megnéztük és nem csalódtam. Nem vártam végletekig csiszolt finomságokat, de azért egy plázamozi darabos világánál többre készültem. És meg is kaptam. Az iraki háború kellős közepén jedi lovagokként handabandázó hippivé formált katonák keresnek valamit. Az egész olyan szürreális, hogy szinte egészen bizonyos vagyok az, hogy a készítők szándéka nem volt több annál, hogy röhögjenek egy nagyot az egész világon és annak marhaságain. Gyerekek, ez egy naiv film! Amolyan édes-bájos. Az amerikaiak háborúval szemben érzett kiábrándultságába csomagolt őszinte sztori. Az intelligens humor és a szatíra csupán abban segít, hogy ne egy tanmeseként fogjuk fel az egészet, hanem azért mégis el lehessen helyezni valahol, mondjuk egy multiplexben. Négy fantasztikus színész csuda dolgokat művel a vásznon, miközben némi keserédes fűszerrel próbálja elültetni a sorok között, hogy az álmok fontosak. Ennyi és nem több. Persze kapunk mi itt jó adag okkultizmust, meg háborúellenes propagandaszövegeket, rendszer ellen lázadó hippiket. Ám kapunk egy nagyon fontos üzenetet is. Azt, hogy őrizd az álmaidat, őrizd meg gyermeki naivitásodat. Közben persze tudd, hogy a világban élsz. Vagyis sose feledkezz meg arról, hogy egy egyén a világnak azzal segíthet a legtöbbet, ha a hitét nem veszíti el. Nem kell azt másokra erőltetni. Elég megőrizni magadban. De akkor egy egész életen át! weekthor |
(képek: port.hu)
