Alapvetően úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem fogok a szélsőségesekre szót pazarolni, mivel azt hiszem, hogy a radikalizmus nem lehet válasz – úgy általában – semmire. Ám az utóbbi napokban az élet számomra is különösen érzékeny területét kezdték el piszkálni, ráadásul nem úriemberekhez méltó módon, mégpedig a kultúrát. Azon belül is a Nemzeti Színházat, s élén Alföldi Róbertet.

Ahogyan már legtöbben ismerhetjük, Alföldi szélsőségesekkel vívott kálváriája mostanában éleződött ki igazán, amikor a Magyar Hírlap teljes megdöbbenéssel tudatta széles e világgal, hogy a román nagykövetség, az országuk nemzeti ünnepe alkalmából a Nemzetiben rendez állófogadást. Ezzel a ponttal nem szeretnék foglalkozni, mert egyfelől engem egyáltalán nem borított ki, másfelől túl messzire mutatna a gondolatmenet. Csupán azért említettem meg, hogy emlékeztessek arra, mikor pattant ki a szikra.

Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója

Ez a későbbiekben aztán csak fokozódott. Néhány hete a jobbikos képviselő, Pörzse Sándor az Országházban azt a kérdést intézte a szaktárca vezetői felé, hogy vajon mikor távolítják el Alföldi Róbertet pozíciójából. Egyebek mellett azzal indokolta az igazgató eltávolításának sürgető kívánalmát, hogy felidézett néhány jelenetet a színházban futó, illetve futott darabokból. Például azt, amikor egy katolikus pap a színpadon egy autóban megerőszakol egy fiatalembert, vagy amikor egy homoszexuális szobrászművészt agyonver egy néger férfi, valamint ugyanitt egy idős úr egy bokorban megerőszakol egy kisfiút. Pörzse úgy vélte, hogy a jelenlévő képviselők nyolckilencede nem vinné el a gyermekét, vagy az unokáját a Nemzeti Színház előadásaira, ami azért is ijesztő, hiszen ők képviselik az ország lakosságát. Ergo senki se vinné a gyermekét a Nemzetibe. Ez pedig baj.

Erre reagált a kultúrát is (elnézést a kifejezésért) irányító Halász János államtitkár, aki igyekezett ugyan politikailag korrekt lenni, de nem palástolta, hogy „sok mindenben úgy érzek, ahogy ön”, hozzátéve azt, hogy „nem véletlen csökken a nézőszám a Nemzeti Színházban”, s végül mintegy pöcsétként és utolsó szó jogán: „ezt a problémát is meg fogjuk oldani, mindennek eljön a maga ideje”.

Novák Előd, a Jobbik alelnöke

Nem sokkal később a Jobbik tüntetést szervezett Alföldi ellen, a Nemzeti elé, ahol felszólaltak a párt prominensei (így szokták mondani), közöttük Novák Előd, a párt alelnöke. A harmincéves fiatalember, aki országgyűlési képviselőként ténykedik a szürke hétköznapokon, a következő megállapításokat tette: „Alföldi Róbert melletti szimpátiatüntetők vannak idebent, hogy úgy mondjam, melegednek”, illetőleg „rájöttem, hogy miért nem váltották le. Azért, mert Alföldi Róbertnek még a szerencse sem mer hátat fordítani”. Az már csak apró fűszer, hogy egy másik képviselő (elnézést kérek azért, hogy fogalmam sincs milyen névvel áldották meg) a következő vallomással gazdagította az elhangzottakat: „addig nem nyugodhatunk meg, amíg Nemzeti Színházunk tetején nem árpád sávos lobogót fog lengetni ez a szél”.

Nos.

Ennyi meggondolatlan butaságot, ilyen rövid időn belül én már nagyon régen nem hallottam. Tudom azt, hogy rengeteg szál és érdek, sok sérelem és egyéb nehézségből fakadó esetleges szűk látókörűség csorbíthatja valaki gondolatait, de azzal nem nagyon tudok mit kezdeni, hogy viszonylag felelős pozícióban (urambocsá’ az országgyűlési képviselőt még annak tartom) lévő emberek roppant felelőtlen kijelentéseket tesznek.

Rengeteg dolguk van ezeknek a képviselőknek, így természetes, hogy nem tudnak mindennel behatóan foglalkozni, mindent kellőképpen átgondolni, ezért gondoltam ezúton is segítenék. Például abban, hogy mi a színház szerepe.

A Nemzeti Színház épülete a Duna partján

Egyfelől a szórakoztatás. Egyfelől.

Másfelől azonban az, hogy segítsen eligazodni az élet útvesztőiben, az élet nehézségeiben, a felmerülő kérdésekben azzal, hogy más megvilágításba helyezi a problémát, reflektál rá, (görbe) tükröt tart elé, bemutat. Éppen azért, hogy lehetőségünk legyen kívülről szemlélni azt, sokszor akár saját magunkat is, így mindjárt más szemszögből ismerhetjük meg ugyanazt a gondolatot. Szembesülhetünk saját szavainkkal, tetteinkkel, azok következményeivel. Ráadásul olyan következményeivel, amelyek az esetek többségében rejtve maradnak szemeink elől. A színház segít abban, hogy felismerjük a hirtelen és következetlen ítélkezés romboló hatását, segít abban, hogy egy kicsit kiszállhassunk a hétköznapokból és eltöprenghessünk a bennünket körülvevő világ sorsáról, gondjairól. Segít abban, hogy megérthessük: a világ azért olyan, amilyen, mert a benne élők olyanok, amilyenek. Én is, te is, ők is. Mindenki. Segít abban, hogy felfogjuk: egy apró változtatás, akár az én, akár a te, akár az ő életükben rendkívül fontos hatással bír a nagy egészre, még akkor is, ha se én, se te, sem pedig ők abban az adott pillanatban nem érzékelik azt. Egy elmaradt pofon, egy megfontoltan visszanyelt bántó szó, egy udvariatlan mozdulat elhagyása ott és akkor nem fogja elhozni a Kánaánt, hosszútávon azonban megtérül. Ezt hívják bölcsességnek.

Jelenet A park című darabból

Az előbbivel találkozhatunk díszes és csuda világokba elrepítő musicalekben, operettekben, bohózatokban, a Madách Színházban, a Vígszínházban, a Tháliában és még számtalan más helyen. Az előbbi elmondja azt, hogy milyen is lehetne a világ, elfeledteti, még ha csak néhány röpke pillanatra is azt, hogy az élet nehéz és sokszor fájdalmas. Megnevettet, megríkat, megsimogat.

Az utóbbival találkozhatunk például a Nemzeti Színházban, s a kortárs darabokban (az idézett Botho Strauss művében is). Belátom, kortárs darabot fogyasztani nem könnyű. Az ember elmenekülne a zord világ bántalmai elől, ehelyett már a színpadon is ugyanaz a szemét fogadja, ami odakint van. Ez sokszor megdöbbentő, bántó, sértő.

Mert ilyen világban élünk.

Pörzse Sándort ez úgy tűnik, hogy meglepi, sőt taszítja. Pedig jobb lenne elfogadnia, hogy igen, ebben a világban előfordulhat az, hogy Isten nevében megerőszakolnak kisfiúkat. Igen, előfordulhat az, hogy valakit azért gyilkolnak meg, mert valamit másként gondol, vagy mondjuk más a bőrszíne. Sőt, az is előfordulhat, hogy van olyan magyar ember, aki egyébként nagy ívben szarik arra, hogy mekkora volt Magyarország területe száz, kétszáz, meg mondjuk ezer évvel ezelőtt. Sőt, sajnos azt is el kell fogadnia, hogyha születik egy leány gyermeke, ő előbb-utóbb elveszíti a szüzességét és nem feltétlenül a keresztény értékrendnek megfelelően. Sajnálom, hogy nem tud mit kezdeni a meztelenséggel, nem tud mit kezdeni azzal, hogy férfiként nap mint nap ő is találkozik egy fallosszal (remélem pironkodva lehunyja szemét olyankor) és nem tud mit kezdeni ezzel az egész ködös kultúrával, vagy mifenével.

Pörzse Sándor, a Jobbik országgyűlési képviselője

Egyébiránt igaza van: ha zavarják ezek a megoldatlan kérdések, igyekezzen menekülni előlük, igyekezzen elfordítani a fejét, s ha lehetséges buzdítsa erre gyermekeit is és soha ne beszéljen velük erről. Ebben az esetben sajnos azt kell mondanom, hogy alkalmatlan arra, hogy képviselő legyen.

Nehéz feladat, de muszáj, hogy tudatosuljanak bennünk a minket körülvevő hibák. Muszáj megvitatnunk őket, muszáj meghallgatnunk mást is, különben a számtalan szemlehunyás árnyékában csak a rossz ereje nőhet. Ha nem tudunk hallgatni, ha nem tudunk megérteni, ha nem tudunk elfogadni, akkor ez a világ elpusztul. Ilyen egyszerű. Ha nem értjük meg, hogy milyen fájdalmat okozunk azzal, ha valakit lebuzizunk, lecigányozunk, akkor ez a világ sosem lesz jobb. Mert minden ember egyenlő, de minden ember más is. Ez alapvetés.

A színház ráadásul igen szemtelen módon még csak nem is hivatott arra, hogy megoldást nyújtson. Az építő vita gerjesztése, a letakart bajokról a lepel lerántása épp elég. Az már nem a színház felelőssége, ha ezzel az emberek nem tudnak mit kezdeni.

Ez az egyik.

A másik pedig.

Nem tudom, hol veszhetett el az a szó, hogy úriember. Valószínűleg még rövid életem előtt történhetett ez. Én ugyanis már csak azt látom, hogy egy országgyűlési képviselő, akit sok más állampolgár, ezrek tartottak érdemesnek arra, hogy ügyüket képviselje az Országházban, egész egyszerűen más emberek érzéseivel gúnyolódik. Nem pusztán lenéz, becsmérel, de még megvetés tárgyává is teszi azt, aki másként érez, mint ő. Átvitt értelemben egy emberi lény legszűkebb autonómiájába lép be, hogy ott darabjaira tépjen mindent, amit csak talál. Novák Előd valószínűleg bele sem gondolt, hogy mi lenne akkor, ha fordított helyzetben lenne. Mi történne akkor, ha mondjuk az egész világot a muszlim vallás hajtaná maga alá, s egy óvatlan pillanatban úgy alakulna, hogy megkérdőjelezik azok létét, akik teszem azt görög katolikus családból származnak. Esetleg gúnyt űznének abból, hogy milyen szánalmas dolog már az, hogy valaki katolikus.

Alföldi Róbert - ezúttal a színpadon

Ez az úriember azonban még ennél is tovább ment. Az ugyebár egy dolog, hogy a kulturális bizottság (!) elnökeként (!!!) gyakorlatilag nyilvánosan lebuziz másokat, de ráadásul mindezt egy elismert művésszel teszi, azon nyomban megkérdőjelezve az addig elvégzett munkát, az addig megvívott csatákat, az addig elért eredményeket. Teszi mindezt úgy, hogy személy szerint a kultúrával, mint szakmával vajmi kevésszer találkozott. Írt könyvet, rendezett darabot, táncszínházat, filmet? Festett, fényképezett? Egyáltalán, alkotott valaha művészi értelemben is elfogadhatót az életben? Folytatott művészeti tanulmányokat? Előfordulhat, de én most megelőlegezem azt, hogy nem. Ez persze még nem feltétele annak, hogy valaki a kulturális bizottság elnöki posztját betöltse, de némi önmérsékletet azért megkíván. Mindenesetre, irigylem a fiatalember vakmerőségét.

Úgyhogy ezúton is egy kicsit összeszedettebb, megfontoltabb gondolatokat, jobb belátást, megértést, jóval szélesebb látókört és további hasznos munkát kívánok a Jobbik képviselőinek. Mondjuk civil szervezetként.

A legutolsó, fentebb egyszer már idézett mondatra pedig, történetesen arra, hogy „addig nem nyugodhatunk meg, amíg Nemzeti Színházunk tetején nem árpád sávos lobogót fog lengetni ez a szél”, hadd reagáljak – stílszerűen – egy idézettel:

"Foglalod ám a kurva anyádat, de nem az én hazámat!"