A minap egyszer csak úgy álltak a csillagok az égen, hogy elérkezettnek láttuk az időt az egyik kedvenc filmünk „amerikaibb” fajtájának megtekintésére. A lassan kettő darab éves I love you, New Yorkról beszélek, amely – szégyen, nem szégyen – még csak most jutott el szemeink elé. Elöljáróban csak annyit, hogy most már tényleg a Big Apple polgáraivá szeretnénk válni mi is.

De azt hiszem, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. A világon élő emberek igen komoly hányada ábrándozik arról, hogy bolygónk egyik legmeghatározóbb városának, New Yorknak szorgos polgára legyen. Bennünket még csak körülbelül egy éve kezdett el kóstolgatni a gondolat, hogy „mi lenne, ha”, illetőleg a „milyen is lehet ott”. Ez pedig az idő múlásával és lehetőségeink viszonylagos terebélyesedésével csak erősebbé vált. Nos, ez a film egyáltalán nem segített rajtunk. Sőt! Rontott a helyzetünkön.

Egyenesen szerelmesek lettünk New Yorkba.

Persze-persze, tessék rögtön felhorkanni, hogy de hát csak egy átkozott – szinte propaganda - filmről beszélünk, amely ráadásul már a műfaji meghatározásában is elárulja, hogy cucliról van szó, hiszen romantikus ügy az, amelyet képvisel. De hát akkor is.

Itt van ez a film, amely az 5 évvel ezelőtti Paris, je t'aime nyomdokain halad. Ez különösebben nem meglepő, hiszen ugyanazok a producerek jegyzik ezt a filmet is. A koncepció változatlan: lejövünk a nagy szállodák napfényes lakosztályaiból, le a dugótól morajló földszintre, az utcára és ott aztán apró kis történeteken keresztül ismerhetjük meg az átlagos amerikaiak időnként átlagos, időnként pedig átlagon felüli hétköznapjait. Mindezt teletűzdelik a jól ismert klisékkel és közhelyekkel, de úgy, hogy azoknak márpedig ott és akkor igenis helyük van. Ha másként nem, hát az önirónia egyik eszközeként mindenképpen. Van benne egy pici varázslat, van benne egy pici szürkeség, van benne reménytelenség, van benne remény, van benne öröm és van benne bánat is. Elvált szülők, szürkülő házasság, kínaiak, zsidók, sárga taxit vezető bevándorlók, kiöregedett művészek, nyomorékok, elborult zenészek, választ remélő tinédzserek.

De mindezt leöntik egy kellemes adag cukormázzal, amely éppen nem émelyítő, amely alapján az derül ki, hogy az életben felmerülő gondok-bajok nem feltétlenül gáncsként jelennek meg, hanem sokkal inkább enyhe iránymutatásként. Hogy lehet másként, hogy sosem késő. Többé-kevésbé mindegyik történet ezt meséli el a maga módján, mindegyik történet egy frappáns fricskára, egy ötletes csattanóra épül. Egy vékony határmezsgyére, egy éppen kivárt pillanatra, egy éppen elkapott mondatra.

A sokak számára mai napig meg nem értett tanmeséket kapjuk meg kicsit újabb köntösbe csomagolva. Azt, hogy minden ember egyenlő, azt, hogy mindegy a bőröd színe, a járásod, a munkád, ember vagy. Azt, hogy mindegy idős vagy-e, vagy fiatal, férfi, vagy nő. Akkor is ember vagy. Tudjátok, az amerikai álom…

Na jó, de ezt ráadásul nem akármilyen figurák tolmácsolják nekünk. Ha csak a színészek egy részén szaladunk végig: Natalie Portman, Andy Garcia, Ethan Hawke, Orlando Bloom, Hayden Christensen megatöbbi megatöbbi. Én mindegyikőjüknek elhittem azt, amit mond. Orlando Bloomnak azt, hogy megszenved a zeneszerzéssel, Natalie Portmannek, hogy néha nehéz a nőnek (pláne, ha a hagyományok és a szív dolga keveredik), Ethan Hawke-nak, hogy egy lökött író (vagy legalábbis valami olyasféle). Elhiszem nekik azt is, amiről Grecsó kolléga értekezett nemrég az ÉS-ben: ott a messzi-messzi nyugaton nem szar dolog megöregedni.

A zene pedig zseniális! Minket legalábbis beszippantott. A film által megismert The Budos Band és annak nagyon súlyos kreálmányai például véglegesen betokozódtak mindkettőnkben valahol odabent.

Mégis mit tudtunk meg?

Semmit. Csupán annyit, hogy…

Amerikában az élet tök ugyanolyan, mint máshol, mondjuk itt. Csak valahogy az egésznek az utóíze, ott a szánk szegletében, az más. Igen. Az az apró kis valami… az önirónia. Az valahogy mégsem kesernyés. Inkább pikáns. Inkább fűszer, mint szomorú mementó. Inkább remény, mint görcsös akarás.

Csak ennyit kellene eltanulni tőlük és már jobb lenne.

Ennyi az egész.