A múlt héten szabadegyetem indult a Ludwig Múzeumban, vagyis a Kortárs Művészetek Múzeumában. A 10 alkalomból álló előadássorozat „Ami a tananyagból kimaradt: művészet az avantgárdtól napjainkig” címet kapta. Bár a dolog több mint szimpatikus, gyanútlan érdeklődőknek csak saját felelősségükre merném ajánlani.

Szánom-bánom, elmerülök a szégyen végtelen tengerében, s mindezek után még ki is forgatom magamból: egzakt módon sosem volt szerencsém a művészettörténethez. Nyilván összefutottam „vele” itt-ott, múzeumban, színházban, könyvekben és újságokban, ám a művészettörténeti tanulmányok úgy alle zusammen kimaradtak az életemből. Van egy olyan halovány gyanúm, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Pedig hát ugyebár ahhoz a nagybetűs, rejtéllyel átitatott általános műveltséghez igen csak szükségeltetik ez a terület is. Legalább érintőlegesen, felszínesen.

A Ludwig Múzeum bejárata (kép: www.lumu.hu)

Múzeumba viszonylag gyakran járó emberként ezért rendkívül megörültem, amikor megláttam, hogy a Lumú szabadegyetemet indít, profiljának megfelelően, a kortárs művészetekkel kapcsolatban.

Jelentkeztem is, gondoltam lézengünk majd páran, nagyokat ásítunk, mindeközben persze az esszenciális finomságok csak úgy zúdulnak az agyunkba. Nos. Úgy tűnik, hogy a múzeum részéről is ilyesmire készültek. Tévedtünk. Ők is, én is.

„Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ennyien lesznek” – kezdte a felvezetést a múzeumpedagógiai osztály vezetője. S valóban: több százan zsúfolódtunk az előadóterembe – pillanatok alatt elfogyott hát a levegő. Hemrik László szerint „ez is azt mutatja, hogy hiányzik valami az oktatási rendszerből. Valamire ráérzetünk”. Egyáltalán nem beszélt félre: egykor szakközépiskolába, gimnáziumba, majd különféle egyetemekre és főiskolákra elkeveredett ismerőseimet, barátaimat szinte kivétel nélkül csupán a rajzórák lagymatag levegője próbálta megérinteni művészetével (tekintsünk el attól a nagyon parányi százaléktól, akik mondjuk a Képzőre, vagy egyéb művészeti suliba keveredtek).

Gauguin - A szép Angéla

Szóval összejöttünk nagy vidáman ifjak, s idősebbek: volt ott érettségire/felvételire/vizsgára készülő diák/hallgató, érdeklődő fiatal, művelődni vágyó középkorú, elborult művészlélek, bátortalan alternatív, hétköznapi nyugdíjas. Nem egy heterogén társaság, na!

A programot természetesen nem közvetlenül a Jóistennek köszönhetjük, sokkal inkább az uniós támogatásnak, erre fel is hívták a figyelmünket – ha esetleg a tábla nem lett volna elég. A pályázat kiírói földön járó emberek lehettek. Feltételként határozták meg ugyanis azt, hogy alkalmanként legalább 20 ember jöjjön össze… Khm…

Mindenképpen biztatónak tűnt tehát ez a kis össznépi összeborulás a Lumú előadójában. Egészen addig, amíg föl nem bukkant az előadó leány. Egy fiatal, „szabadúszó” művészettörténészről van szó, aki elmondása szerint még életében nem adott elő ennyi ember előtt. Ez sajnos látszott is rajta. Nyilván valamikor az embernek el kell kezdenie, de azért egy csöppent bántam, hogy nekem is jelen kell lenni ennél a megható eseménynél. Hozzá kell tennem rögvest, hogy talán az én elvárásaim voltak túlzottak. Egy jó beszélőkével megáldott, nagy tudású, szenvedélyes, humoros, ízes, magyarul egy minden ezredik bokorban sem igazán fellelhető előadóra számítottam. Hiba volt részemről. Ugyanakkor nem feltétlenül hiba a Lumú részéről, hiszen bevallottan alig számítottak több emberre 20-nál, azoknak meg ugyebár minek a szakmai nagyágyú.

Egyébként kezdeti cinizmusom szépen lassan elillant, szóval annyira nem vészes a dolog, hogy világrengető csalódásról kellene beszámolnom. Édes-bájos volt a leányzó, izgult, remegett a hangja, nagyokat nyelt, zavartan tette a megjegyzéseit időnként.

Közben pedig tette a dolgát, vagyis csepegtette azt, amit kell. Számomra külön szimpatikusnak találtatott az, hogy nem csak és kizárólag a művészettörténeti könyvek sajtszagú lapjait idézte vissza, hanem saját elgondolások, elvek mentén beszélt a hallgatósághoz. Mindenképpen plusz pont az időnként valóban személyes hangvétel, mivel így lesz egyedi és kizárólagos a „tananyag”, bár lehetett volna bátrabban is.

Kirchner - Önarckép katonaként

Abszolút laikusként mindent megkaptam, amit szerettem volna: a posztimpresszionizmus pointilistáitól és divizionistáitól kezdve az avantgárd fauvizmusáig és az expresszionizmusig. Vagyis az első előadás az én olvasatomban remekül betöltötte szerepét: bevezetett bennünket a modern korba, összefoglalta azt, hogy mi történt korábban, hogyan szakadtunk el az elöregedő ábrázolási formáktól. A nemzetközi példákon túl megismerkedhettünk a magyar párhuzamokkal is, gazdag képi ábrázolás mellett. Bevallom, hogy a nevek ismereténél többre eddig nem mentem még Cézanne-nal, Seurat-val, Tihanyi Lajossal, Rippl-Rónai Józseffel és pályatársaikkal.

Másfél óra alatt azonban olyan sűrű tudásanyagot tártak elém, amely meglátásom szerint bőven elegendő ahhoz, hogy valakit biztonsággal elindítson a kortárs művészetek irányába. Technikákat, anekdotákat, képeket, életutakat, irányzatokat ismerhettünk meg. Személy szerint egész másként tekintek már egy képre (is), mint korábban, ezen felbuzdulva a Degas-tól Picassóig című kiállításra például be sem teszem a lábam, amíg magamba nem szívok elég elméletet.

Mivel felvezető előadásról volt szó, ezért nem különösebben bánkódom az interaktivitás, a tárlatvezetés elmaradása miatt. Bízom benne, hogy a későbbiekben mozgalmasabb, lendületesebb prezentációkkal futunk össze, s bízom abban is, hogy az elhangzott anyagok valamilyen formában felkerülnek a Lumú oldalára (például letölthető PPT-prezik formájában).

Végül pedig? Reszketve ajánlom mindenkinek a Lumú előadássorozatát, ugyanakkor bátran ajánlom a kortárs művészetek felé igen erőteljesen érdeklődőknek. S így egyúttal elmondtam azt is, ami az egyik legnagyobb gond. Újra azzal szembesülhettünk, hogy a szakmából jövők csak izzadtságszagú kínok között tudnak a „külsősök” felé fordulni, vagyis nehezen találják meg a közös nyelvet. Így pedig sajnos a „lendületből” kíváncsiskodók könnyen lemorzsolódhatnak, míg maradnak az erőteljesen érzékeny lelkek, tehát a sikeres „nyitás” újfent elmarad.

Nem egyedik probléma ez. Ugyanazzal találkozhattunk a Lumúban is, mint mondjuk jó eséllyel egy általános iskolai, vagy gimnáziumi filozófia, irodalom, művészettörténet, történelem órán: „valami hiányzik az oktatási rendszerből…”