Nick Hornby... Mmmmmh. Szeretem. Megannyi sikerkönyv és film után forgatókönyvhöz nyúlt - az eredmény pedig érdekes. Kár, hogy az első kb. 60 perc engem annyira nem villanyozott fel (ez azonban szerintem nem a forgatókönyvön múlt), de ami az után jött, tökéletesen felhozta az addig igencsak limonádéként értékelt filmet.
Kicsit gondolkodnom kellett, hogy az "An education"-t, mint címet miért fordíthatták így, aztán egy filmfelvezető segített, hogy az "Egy fiúról" c. Nick Hornby filmadaptációjának analógiájára gondoltak a fordítók. Végre - mondom VÉGRE egy szellemes fordítás!
A film nekem, ahogyan már a bevezetőben is írtam, az elején nem tetszett. A történet szerint, a hatvanas években, London külvárosában él egy család: apa-anya, leány. A lány nagyon okos, Oxfordba készül, tanul ezerrel. Tényleg iszonyú okos, tökéletesen átlátja családja groteszk helyzetét, apja kőkemény, begyepesedett szigorát.
Ám egy pillanatban megérkezik Jenny (Carey Mulligan) életébe a harmincas David (Peter Sarsgaard), és vele a jazz, a csillogás, a drága autók, smink, ruhák és Párizs. David nagyon trükkösen játssza ki Jenny hiszékeny és naiv szüleit hazugságokkal, hízelgéssel. Jenny természetesen segít neki, hiszen ő is ki akar szabadulni otthonról. A naiv kislányt - ahogyan az már lenni szokott, és egy nő életében legalább egyszer megesik - teljesen elvakítja a David által bemutatott világ, egy cseppet sem gyanakszik, cserben hagyja a józan esze, és megy vele mindenfelé, vakon. Oxford sem érdekli már, a vizsgáit sem fejezi be, mikor szüzessége elvétele után David megkéri a kezét, kis gondolkodást követően igent mond.
Szülei nagyon örülnek, mert Oxford mellett ez lett volna a másik alternatíva lányuk életének rendezésére.
Egy óvatlan pillanatban azonban Jennyre nem csak az szakad rá, hogy David munkája nem teljesen (egyáltalán nem) legális, hanem az is, hogy a múltjában egy nagy és több kicsi fekete folt is éktelenkedik, amelyek miatt nem lehet a felesége. EZ AZ A PONT, ahonnan élveztem a filmet a legutolsó képkockáig.
David nem volt hiteles, Jenny pedig egy naiv picsa lett hirtelen az okos kislányból? Hát hogy is van ez? Számomra úgy tűnt, mintha a sztori felvezetését elkapkodták volna. Nem volt kidolgozva az sem, hogy szerelem szövődött-e, vagy csak számítás? 17 évesen mindenki el akarja dobni a szüzességét, de ha így volt, miért mondott igent Jenny a házassági ajánlatra? Egy szikra szerelmet sem láttam, de számítást sem. Olyan volt számomra a film ezen első része, mint amikor valaki monoton szavalását hallgatom. Nem volt benne tónus. Száraz volt, steril. Pl. nem hiszem el, hogy egy okos lányban - főleg azután, hogy kiderült pár "biznisz" - fel sem merül, hogy utánanézzen az udvarlójának, még a házassági ajánlatot követően sem. Hiszen nem voltak soha az ő lakásán, nem tud semmit a származásáról, ki ő, mi ő... Mégsem gyanakszik egy percig sem. Már bocs, de ezt nem hiszem el. A poénokat sem érezte át senki. Persze, viccesek voltak, de csak mint egy reccs. Pedig a szövegek tényleg haláliak voltak, de nem játszotta el azokat sem Jenny, sem David.
Egyedül Jenny apja volt számomra szimpatikus mint konzervatív kispolgár, aki nagyon szereti a lányát, de nem találja ennek kifejezéséhez azokat az eszközöket, amelyeket Jenny ért. Szeretné, ha tanulna, vagy férjhez menne valakihez, aki mellett jobban élhetne mint otthon. Be kell látni, hogy mindkét igény a hatvanas évek Angliájában tökéletesen helytálló volt, nem vetem meg tehát ezért az apát. Csak azt szerette volna, hogy imádott kicsi lánya többre vigye, mint ő(k). Az apát Alfred Molina játssza, na, csak őmiatta voltam kíváncsi a végkifejletre. Egyszerűen zseniális alakítást nyújt, tökéletesen hihető, hiteles, és még írhatnék ide több száz magasztaló jelzőt.
David lelépésével a színről - mert a film utolsó harmadában már nem vesz részt - Jenny megtáltosodik. Olyan hihetetlen jó játékot láttam Carey Mulligantól, hogy magam is elbámultam. Az a tipródás, és könnyek, amiket akkor ejtett, mikor az apja állt az ajtaja előtt keksszel és teával és magyarázta neki, hogy ő csak azt szerette volna, hogy Jennynek egész életében ne kelljen félnie úgy, mint ahogyan ő félt és fél még most is - míg Jenny hangtalan sírt a szobájában... Nos, akkor magam is szipogtam egy kicsit. Jenny mindent megpróbált. Kilincselt az iskolájában, régi tanárnőjével felkészült a felvételire, majd olvassa az oxfordi levelet, igyekezete eredményét. Ezt már elhittem Carey-nek.
