Ha jól emlékszem körülbelül tavaly ősszel mutatták be a Rózsaszín sajt című filmet, amely sajnos oly kevés kópiával és oly kevés helyen futott, hogy csak kevesek szerezhettek tudomást róla. Aki meg mondjuk mégis tudomást szerzett róla az is jó előre húzta-vont a szája szélét, mert teszem azt elolvasta a szomorú lelkű kritikusok tolla végéből kicsöppent sorokat. Pedig sajátosan aranyos filmről van itt szó, kérem szépen! Tessék elhinni: el lehet kapni a film lelkivilágát, csak megfelelő hangulat kell hozzá, vagy mondjuk az, hogy azok közé tartozzunk, akikről szól…

„Nyár végi könnyed lubickolás”, meg „frusztrált, össze-vissza kuszált történet” és ehhez hasonló részletek suhannak el az ember szemei előtt, ha orvul arra vetemedik, hogy előtanulmányt folytat későbbi filmélménye megalapozásához. Általában én is így járok el, ám be kell látnunk, hogy ez nem mindig előremutató, pláne, ha gond nélkül el is hisszük, sőt magunkévá tesszük a leírtakat.

Dani, azaz Tóth Barnabás

A párom és én ugyanis ködbe vesző szürke szamarakként próbálunk felülemelkedni a lesújtó vélemények tengerén. Imádtuk Tóth Barnabás első nagyjátékfilmjét, imádtuk a jó öreg Bezerédi Zoltán brillírozását, amint kivénhedt pléjbojként hajigálja halomra a kapcarongyokat (értsd: fiatal, ropogós leányokat). (Zárójelben megjegyezném, hogy most már imádjuk az MTV-t is, amelynek köszönhetően megnéztük az alkotást, ám erről bővebben lásd alant.)

A történet mozgatórugója az igen csak hétköznapinak mondható apa-fia konfliktusok garmadája és az ebből fakadó frusztráció. Egyfelől itt van nekünk a külsőségeiben, vagyis karrierjében rendkívül sikeres apa, a nyomorult lelkivilágúak irigyelt figurája: nagy ház, hatalmas (városi) terepjáró, rengeteg íncsiklandó numera. Közben természetesen egy bukott ember körvonalai rajzolódnak ki szemeink előtt: rég elvesztett feleségének örökös gyásza mögé bújva siratja önmagát, amelyet fia kisajátításával igyekszik elfedni. S, ha már itt tartunk, van nekünk egy fiatal férfink is: az előbb említett nőgyógyász apuka egyetemi hallgatóvá érett fiacskája. Örökös harcban áll apja felszínes elveivel, életvitelével, s valami olyasmiben hisz, amely a mai huszonévesek számára már csak egy ódivatú, bárgyú álomvilág elcsépelt tündérmeséje. Ez pedig az igaz szerelem és a nagybetűs NŐ.

Apa és fia (Bezerédi Zoltán, Tóth Barnabás)

Megtalálni őt pedig egyáltalán nem könnyű. Először önmagára kell lelnie, s ez nem megy másként csak, ha elmenekül az apai terror elől. Egészen Franciaországig meg sem áll, ahol egy teljesen új alapokon nyugvó, teljesen más értékeket valló világ segít lefordítani számára az addig megfejthetetlennek hitt válaszokat.

Tagadhatatlan, hogy az szülőkkel folytatott, elkerülhetetlen küzdelem személyes élményei teszik számomra vonzóvá ezt a filmet. Mint, ahogy többé-kevésbé mindannyian végigjárjuk a saját utunkat ezen a téren. Amikor először mondjuk ki, hogy elég és ne tovább (vagy, ahogy a filmbéli Dani fogalmazott: „A picsába!”), amikor először állunk ki saját gondolataink mellett mind a baráti („dugnod kellene már egy jót”), mind az apai („meg kéne baszni”), mind pedig a női („szólj, amikor már nem csak kiverni tudod”) nyomás ellenében. Megőrizni egy ártatlan gondolatot legbelül, a világgal szemben koránt sem könnyű.

Kinek milyen eszközök szolgálnak segítség gyanánt, az már csak alkat kérdése. Daninak például az igen különleges törzsi eredetű, ám számunkra inkább Svájcból rendelhető hung drum. Nem véletlenül építette eme hangszer különleges hangzására a film főbb zenei motívumait Pirisi László: több mint pazar! Érdemes szétnézni Youtube-on, hogy milyen izgalmas világok csalhatók elő segítségével.

Dani és a hung drum (Tóth Barnabás)

Egyébként a Rózsaszín sajt egy jó film. Szerethető vallomás ez a rövidfilmek és a kortárs színház világából előröppenő Tóth Barnabás részéről. Külön említést érdemel továbbá a történet jellegének finom fordulata: a végtelenül populáris, már-már tinivígjátékokat idéző kezdetektől eljutunk az egészen nyugodt percekig. Nincs sem Gesztesi, sem Csányi Sanyi. Nincsenek nagy csinnadratták, eszméletlenül agyizzasztó megoldások, vadító képi megjelenítés. Nincsenek korszakalkotó pillanatok. Ez csak egy film, ahol újra szembesülhetünk a már máshol is megfogalmazott gondolatokkal: társadalmunkban egyáltalán nem a szex, hanem a szerelem az igazi tabu.

Eleinte nehezen - illetve egyáltalán nem - jönnek a szavak

Állítólag ez egy vígjáték, az alkotók is ekként igyekeztek besorolni. Jókat mosolyogtunk rajta, ez kétségtelen, ám úgy vélem, hogy a műfaji besorolás skatulyáin kívül jóval többet rejt ez a film. Speciel bennünket, a mi generációnkat. Ezt a kicsit megtévedt, kicsit bizonytalan, egyúttal nagymellényű, nagypofájú húszas-harmincas generációt.

Igen, minket, akik oly nagy vehemenciával próbáljuk megfogalmazni, feltárni önnön identitásunkat, akik oly bátrak igyekeznek lenni, akik oly nagy hévvel fordulnak szembe a világgal, hogy az már hihetetlen. Nem véletlenül… Az útkeresés hősei ugyanis egyelőre még adósak önmaguk definíciójával. Egyelőre szerelmek nőnek, szerelmek hullanak, karrierek épülnek, értékek dőlnek, folyik a küzdelem a fennálló sémákkal, az újdonság részegítő erejével.

Miközben keresztül-kasul suhan a világ, s annak minden búja és kínja a szélessávú netvezetékünkön, időnként ne feledkezzünk el arról, hogy még mindig nem vagyunk többek, mint egy falatka rózsaszín mázzal bekent egyszerű sajt.

(képek: http://rozsaszinsajt.blog.hu)