Mi vagyunk a tökös gyerekek, én azt mondom! Olvastam igen, én is a híreket, láttam fészbúkon is, satöbbi és igen, engem is elkeserítenek. De elővettem a szerintem még távoli Levédiában génjeimbe íródott ősi magyar humort, és úgy döntöttem, szarok bele a világba és inkább sírva, de röhögök az egészen.
És pénzt mentek és inkább a párnaciha, mint az OTP, igen. Ilyenek vagyunk mi magyarok igazából. Hétvégén megnézettem a szerkesztőséggel egy filmet. Van ez a "retró"-sorozat, hogy budapest retró, balaton retró... és legújabb, a magyar retró. Vannak, akiket eleve kimondottan taszítanak a 60as 70es évek kispolgárságai, kirázza a hideg az ilyenektől pl. a páromat is. Mi már ezt a törikönyvből vettük csak, tehát az ismeretek fő témája aköré csoportosult, hogy tervutasítás meg állami dotáció meg bürokratikus adathamisítás. És ő pl. képtelen volt megérteni, hogy ebből bizony az újonnan épült panellakásaikba önkormányzati kiutalás útján belekerült trabantra három évig váró esztergályos és ruházati eladó házaspár + újonnan született babájuk (ez lennék én), és még kismillió társaik az égvilágon semmit nem tudtak - honnan tudtak volna? Hiába, nekik szar töritanárjuk volt, nekem viszont jó, és azért érzékeltette ezeket az árnyalatokat. Szerintem ugyanis az a világ, ez az egész békeidők iránti nosztalgia valóban ebből a tudatlanságból ered, és ahhoz hogy ezt megértsük (meg persze így ezt a mostani társadalmi helyzetképet is), szerintem érdemes azt is ismerni.
Node, jól elkanyarodtam, mert egy jelenetet akartam elmesélni valójában. Szóval az volt a téma, hogy foglalkoztatottság. A nőci a munkaügyi ilyenolyan hivatalban kérdésre válaszolva kijelentette, hogy "jogszabályaink nem engedik meg a munkanélküliséget, a m. népköztársaságban mindenkinek van munkája" snitt és a kommentár már arról szólt és a kép azt mutatta, ahogy egy útfelbontásnál "dolgoznak": nem írom le nagyon, egy dolgozott, a többi nézte, négy-öt ember. És akkor megkérdeztek egy idősebb bácsit, aki a lapátot támasztotta, el ne dőljön, hogy miért nem dolgozik, erre ő azt felelte, hogy ő már öreg, nemsoká nyugdíjas és nem esik már úgy a munka "tudja a szervezetem már egyszerűen nem kívánja". Majd egy másikat is megkérdeztek, aki egy gyár melletti pékség előtt várakozott, hogy mire vár. Azt mondja, buktára. És addig ki van a gépnél? "hát a gép az dolgozik, ide hallom..." Szóval én amennyire lehet, igyekeztem megismertetni, hogy az a világ egészen ilyesmi volt, és remélem, valamennyire sikerült. És ez még csak a mindennapi emberek szintje... Az ún. "értelmiség" persze látta, tudta, hogy ez az egész úgy szar ahogy van, de boldogulni próbált a maga módján, lavírozni a lehetőségek között. Voltak, akik disszidáltak, Omegáék, LGTék is megtehették volna, hogy kintmaradnak. Azt hiszem mindkettőjüket meg is fenyegették "föntről", hogy ha nem jönnek azonnal haza elveszik az állampolgárságukat, mint a disszidenseknek akkoriban... Aztán mindenki hazajött. Nem félelemből, nem is biztos hogy konkrét megfogalmazható indoka van. Aztán a Trabant zenekarral készített indexvideóban hangzott ez az a mondat az egyik tagtól, hogy ők miért nem mentek el innen: kalandvágyból.
Hát azt hiszem ez mostani helyzetre is ráillik.