Azt hiszem, hogy őszintén bevallhatom: baromira megterhelő tud az lenni, amikor az embert önmagával szembesítik, amikor kívülről csodálkozhat rá, hogy nahát, az ember, mint olyan, túl sok esetben tűnik méltatlannak önmagához. Vagy legalábbis az önmagáról alkotott képhez. A Nemzeti Színházban pedig pont ezt művelik: megmutatják nekünk, hogy milyenek vagyunk. És ez bizony ijesztő, elkeserítő…

Botho Strauss műve, A park, majd negyedszázaddal születése után érkezett meg hozzánk is – egészen pontosan az előző évadban. Annak idején volt körülötte nagy felhajtás, lélegzetelakadás, Istenkáromlás, botrány. Számított erre a darab rendezője – és egyben az igazgató – Alföldi Róbert is, hiszen azt találta mondani vala, hogy ez egy olyan mű, amely nemcsak a közönséget, de még a színészeket is próbára teszi.

Ez egyébként tényleg így van. Rögvest hozzá is csapnám: nagyon helyesen!

A történet egy nagyváros parkjában játszódik, ahol a Szentivánéji álomból megismert Oberon és Titánia kódorog. Céljuk körülbelül a világmegváltással egyenrangú: megtölteni az emberek szívét szerelemmel., megmenteni a gyönyört a romlástól Ehhez változatos eszközöket, varázslatokat, mindenfélét igénybe vesznek. Ám sajnos csakhamar kiderül, hogy az eleve hazug emberek között a szerelem is csak egy fedősztori az állati ösztönök kiéléséhez.

A darabban rendkívül élesen és élethűen vázolják fel mindennapjaink általános alakjait. Az igazán rémisztő az, hogy szinte bármelyik pillanatban a saját gesztusunkat és szavainkat ismerhetjük fel a színpadon, s látva önmagunkat sokszor elfog a félelem: tényleg ilyen undorítóak lennénk, mi emberek? A válasz persze az, hogy igen.

Az emberi léttel küzdő istenek: Oberon és Titánia (László Zsolt és Nagy Mari)

Láthatjuk azokat a jó barátokat, akik egymás szavára adnak, figyelnek egymásra és tisztelik egymást már az egyetem óta. Legalábbis a felszínen, mindeközben ugyanis mindenfélét összehordanak a másik háta mögött. Gúnyolódnak gyengeségein, s megkörnyékezik egymás nőjét. S valóban: hány olyen baráti asztaltársaságban vettünk már részt mindnyájan, ahol téma hiányában a távollévőkön edzettük nyelvünket!

De összefuthatunk az identitászavaros fiatalokkal is, akik különféle „lázongásokkal” próbálnak önigazolást nyerni, miközben szánalmasan gyötrődnek önnön kicsinyességük okán. A vén üzletember, aki kéjes (pedofil) álmokat szövöget titkon, s aki a titkolózásból megcsappant erejét üzleti partnere, állítólagos barátja szapulásával, megalázásával pótolja.

A nem is olyan jóbarátok és feleségeik (Murányi Tünde, Stohl András, Rátóti Zoltán, Schell Judit)

Aztán van itt hazugságra épült, kiüresedett kapcsolat, álságos hazaszeretet, pénzsóvárság, kirekesztés, előítélet s a mindezek fölött álló – már említett – állati ösztönök, amelyek semmi mást nem szolgálnak csak néhány tétova percet, amikor elfedhetjük sivár életünk fájdalmas ürességét. A baszás ad pillanatnyi lendületet ahhoz, hogy az önmagunk által elviselhetetlenné tett élet következő banális apróságával megküzdjünk.

S hol itt a szerelem? – kérdezi kétségbeesetten Oberon, aki valamiért hisz az emberekben, s a tiszta érzelmek erejében. Ám szépen lassan be kell látnia, hogy a szerelem az emberek körében nem más csupán eszköz arra, hogy felszínes lényük egyszerű vágyainak eleget tegyenek.

Bebizonyosodik számára, hogy téved, amikor azt hiszi, hogy az emberek kezébe adott korlátlan hatalommal az egyetemes boldogság megteremtésén munkálkodnának. A földöntúli erővel bíró, már-már isteni eszközök az ember kezében emberivé, vagyis az idea és az eszmények szemszögéből barbári eszközökké válnak.

Titánia például a vágytól megkergülten próbál kielégülésre lelni, ám elveszíti önnön határait és végül egy bikával kívánja kielégíttetni magát. Ez szüli egyébként az egyik leghatásosabb jelenetet a darabban. A véresre baszott tehéntetemből nyöszörögve mászik elő a kimerült Titánia, aki pőrén vonszolja le magát a színről.

Az állati ösztönök lecsupaszítják és elragadják Titániát (Nagy Mari)

Oberon végül feladja, s lemond isteni küldetéséről. Belátja, hogy az emberek számára a tiszta szerelem nem igazi cél, a boldogság nem őszinte álom, csupán egy túlénekelt eszmény.

Az utolsó jelenetben aztán mindenki számára világossá válhat, hogy a materializmus bálványozásává degradált szánalmas élet csak egyféleképpen érhet véget: az ördög előtt. Az ördög előtt, ahol mindannyian egyformán, pucér seggel, meghajlott háttal, meggyötört arccal állunk majd. Pedig az egész csupán apróságokon múlt, apró pillanatokon, amelyekben inkább gyáván megfutamodtunk semmint bátran felpillantottunk volna.

Állítólag A park bemutatóján, s az azt követő jó néhány előadáson is, az első felvonás után a közönség fele rendszerint elmenekült. Így volt ez most is: jócskán megcsappantunk. Sok méltatlankodást hallottam magam körül.

Pedig hát a lehetőség mindenki előtt ott áll, hogy szembe tudjon nézni önmagával. Az emberek, s egyenesen a jelenlévő, közönség sorait alkotó gyáva lények rendszeres megszólítása megsemmisítő erejű. Ám van egy pont, amikor Titánia kétségbeesetten keresi a közönség soraiban azt az embert, aki még hisz. Aki nem felejtette el, hogy mi a boldogság, hogy mi a szerelem.

Persze válasz nem érkezik, de még csak fejbólintás se. Ülünk mindannyian némán, a saját szarunkat csócsálva. S amíg ez így van, amíg a közönség fele méltatlankodik, amikor tükröt tartanak elé, amíg a színház a kisdedóvó szerepét, az álomgyár, a hazugsággenerátor egyik elemét kell, hogy betöltse, s nem a torzításmentes tükör szerepét, addig fölösleges bármiről is beszélni.

Addig nem kell a súlyos Nemzeti és Alföldi. Addig ott vannak a mjúzikelek, amelyek táncos-zenés jeleneteit végig lehet kacagni, elfelejtve azt, hogy ezek a vidám pillanatok, tiszta és boldog érzelmek csak egy apró helyen igazak: a színházban, a színpadon, a színészek által eljátszott mimikák reflektorfényű göröngyeiben…

(Képek: www.nemzetiszinhaz.hu)