Mielőtt bármibe is belefognék, hadd küldjem tiszteletem azoknak az olvasóinknak, akik fennakadnak a téma ilyetén profán módon való felvezetéséért. Mert hát ez a későbbiekben sem lesz finomabb, legföljebb szagosabb (sic!). Egyébiránt nemrég kicsiny kommunánk a szellentés párkapcsolatbeli megjelenéséről annak fontosságáról, illetve mellőzendőségéről, vagy éppenséggel szükségességességéről értekezett. Ahogy teszem azt most én is.

Mellesleg a kicsi kommuna jelenti a Kedvesemet és engem, valamint egy ideiglenesen nálunk csöve… megszálló hölgyet. Vagyis mondhatnánk, hogy a nő neműek némiképp felülreprezentáltan voltak jelen a téma megvitatásánál, ez azonban mit sem von le annak értékéből. A következő sorok végkövetkeztetés nélkül fognak megszakadni, inkább vitaindító jellegét kellene észrevenni, s aztán gyorsan kapcsolódni.

A kérdés tehát az, hogy ér-e fingani a párkapcsolatban? Hallottam olyat, hogy az egymás előtt felvállalt szellentés egyenlő a kapcsolat halálával, többen szégyellik, pironkodnak, kínjukban elbújnak.

Élet a bélgázzal

Tegyük fel (ismétlem: tegyük fel), hogy egy ideális párkapcsolatban két ember elfogadja egymást, sőt, tovább megyek: szeretik egymást. Megőrülnek a másik illatáért, érintéséért, hangjáért, vagy már a puszta látványa is könnyfakasztó örömet jelent. Nyilván szerelmeskednek, ami meg ugyebár együtt jár mindenféle testnedvekkel, folyós izékkel, meg izzadással és ehhez hasonló őrületekkel. Van, aki már ezektől is kiakad, őket most felejtsük el.

Szóval ez a két ember együtt éli mindennapjait, gyakran étkeznek együtt, esetleg sportolnak együtt, szóval rengeteg életfunkciójukat egymás mellett élik. Reggelente felválta járnak trónolni szűk körű kis birodalmukba, tüsszentenek, fújják az orrukat, amikor tél van, törlik a csipát a szemükből reggel, vakarják a valagukat ébredés után.

Ez tulajdonképpen mind átmegy a rostán (bár a lányok mint tudjuk nem végeznek „nagydolgokat”), aztán van egy apróság, ami mégis fennakad.

Ez pedig a bélgáz. Hm… Értesüléseim szerint távozásuk normális élettani jelenség, egy egészséges fölnőtt akár másfél liternyit is eregethet naponta. Okai lehetnek egyebek mellett a sok stressz (ilyenkor nyeljük a levegőt, mint az állat), nem rágjuk meg az ételt, túl sok fehér cukrot, illetve fehér lisztet viszünk a szervezetünkbe, keveset iszunk és/vagy mozgunk, a nem kiegyensúlyozott táplálkozás (valamiből túl sok: állati- vagy éppen növényi eredetű élelmiszerekből).

Szóval nincs mese: fing nélkül nem élet az élet. Ez bizony – fájdalom – érvényes a lányokra is. Tiszta sor…

Pukkadj meg!

A kérdés az, hogy vajon, hogyan viszonyulunk ehhez egy kapcsolatban, van ennek egyáltalán jelentősége, s ha igen, akkor mekkora?

Képzeljük csak el azt a helyzetet, amikor bizony pukkantani kell. A párunk meg ezt nem, hogy nem tolerálja, de egyenesen elítéli (miközben nagy valószínűség szerint ő is elköveti ezt a bűnt néhanapján). Ilyenkor az ember nem tehet mást: visszafogja magát és méretesre duzzadt nyaki ütőerekkel, vörösre dagadt fejjel átszalad a másik szobába „szétteríteni” a természet ajándékát, vagy egész egyszerűen megvárja míg görcsbe fordulnak a belei és szépen lassan elhal. Netalántán próbálja halkan kiengedni egy apró nyíláson, bízva abban, hogy sikerül „sípolás” nélkül végrehajtani a procedúrát, s még inkább bízva az optimális szélirányban, ami nem a másik felé tereli az „örömöt”.

De ott van a másik véglet. Apa otthon ül a panelban, bámul valamit (rendszerint a tévét, újabban a gyereket kitúrva az ikszbokszot), karnyújtásnyi távolságban  (cirka 1 méter húsz) néhány üveg sör, távirányító, dzsojsztikk, Blikk, használt zokni, alsógatya. Anya próbálja tuszkolni a zsírszagú behemótot, hogy menjen már enni, vagy fürdeni, vagy teljesen mindegy csak kezdjen már magával valamit, amire Apa egy tiszteletteljes „kongatással” felel, tudatván „élete párjával”, hogy érti ő a problémát, csak éppen leszarja.

Szóval a két véglet között megbúvó személyes végkövetkeztetésem az, hogy az egymás iránt táplált elfogadás, megbecsülés valamint tisztelet egyik formája az, ha elfogadom a másik emberi voltát, semmilyen formában sem korlátozom szabadságában, hiszen tudom, hogy ő ezzel nem él vissza, mivel a tisztelet kölcsönös.

Otthon, biztonságban érezhetem magam mellette nem csak mint elképesztő, kívánatos szerető, csodás háziasszony, romantikus férj, odaadó apa, példás anya, fantasztikus beszélgetőtárs, izgalmas vitapartner, szirupos szerelmes, hanem úgy is mint tök egyszerű, hétköznapi ember.

És te? Mit gondolsz?