Finom izgalom szaladgál az ember idegszálai között a kora tavaszi unalmasabb délelőttökön, várva-várván az nagy pillanatot, amikor a Sziget Fesztivál legmélyebb bugyraiból egyszer csak feltör az újabb reklám. Általában kellemes örömöket, kedves pillanatokat és végül hetekig, hónapokig tartó beteges utánzást, reklám iránti mantrázást jelent egy-egy ilyen alkotás. Tavaly rendesen meg lettünk lepve, el lettünk látva: egy évig hajtogathattuk a dárenbézt, a prodidzsájt meg a többi baromságot. Idén meg…?
Idén meg újra az van, mint tavaly. Nem is emlékszem, hogy lett-e volna ilyesmi az újkori Sziget-reklámok igen bőre hízott történelmében. Szóval alig, hogy meguntuk a csocsómeccsek alatt született góloknál üvöltözni a „Ki a kiráááályt?” máris megérkezett Janklovics Peti (akit egyébként rendületlenül imádunk) főszereplésével az újabb agyőrlemény.
Ezen röhögtünk. Mi legalábbis rengeteget. Aztán elérkezett a karácsony, amikor kötött pulcsi helyett inkább félszázezer forintos Sziget-jegyet javasoltak ajándék gyanánt. Ezen már nem röhögtünk annyira, de azért viszonylag gyakran felnyerítettünk az egyperces szösszenet alatt ("de vicces vagy, Sanya, mint a seggem").
Majd felbukkant az, amire nem számítottunk, vagyis, hogy újra az van, mint tavaly. Már a villamosmegállóban álldogálva gyanú leple borult a legújabb Sziget-plakátra: Peti vigyorog rajta. Végül pedig szembenézett velünk a reklám maga. Egyszer.
Majd pedig kétszer.
Szóval, amikor az elsőt megláttam elkenődtem. Szerintem az első reklám… hát most mit mondjak… szar. Picit erőltetettnek érzem. A második már némiképp felvillanyozott. Ám ez az egész…
Persze, „isteni” dolog, hogy a kampányt egy sztori köré rittyentették. Vagyis Sanya és Peti (akit egyébként tavaly még Lacinak hívtak) egy sarkon csinálják éppen a semmit, lehullik egy teherautóról egy doboznyi Sziget-jegy, s végül Petinek jön a remek ötlete: elpasszolja azokat - mind egy szálig. A petijegy.hu oldalon végül az egész kikristályosodik: lehet nevezni valamiféle performansszal, amely jobb esetben elnyeri majd Peti tetszését, s így a szerencsés individuum ingyér’ eljuthat a Szigetre.
Ami mégis a savanykás utóízt kölcsönzi ennek a kampánynak az pont az újszerűség hiánya. Világos az a koncepció is, hogyha valami egyszer már bevált, akkor minek kellene azt eldobni. Ám a Sziget-reklámok egyik lényege pontosan a változatosság volt, ergo minden évben előálltak valami teljesen új blődséggel, amely ha forradalmi éppen nem is, de legalább érdekesen más volt. Arról árulkodott, hogy olyan ügynökségek, kreatívok, marketingesek buherálják a reklámgépezetet a Sziget környékén, akik mindenáron megszülnek valami egyszerű, de nagyszerűt. Idén nem ez történt. Fogtak egy sablont, aztán azt átskiccelték egy kicsit.
Olyan mintha folyamatosan visszautalgatnának önmagukra. Nem egy jó ötlet továbbfejlesztését láthatjuk, hanem egyszerű nosztalgiát. Komoly arcok pedig ilyet nem csinálnak éppen azért, mert ez így már nem annyira tetszetős…