A megszámlálhatatlanul sok évet, szám szerint háromszázhetvenötöt, megélő ELTE, annak is viszonylag szűkebb pátriárkája, vagyis a BTK ünnepelt, mégpedig a bölcsészetet, mint olyat. Az egy héten át tartó Bölcsész Napok igazán fincsi programokkal kényeztette a ráérő tömegeket (vagyis jobbára a hallgatókat), közülük nem is egyre eltévelyedtünk. Egy konferencia-jellegű rendezvényt is meglátogattunk, amely a kőszínház és a performansz ellentétét igyekezett kivesézni. Már ha létezik egyáltalán ellentét. Erre ugyanis nem derült fény, de az egyébként prominens résztvevők sem nagyon jutottak tovább a különféle fogalmak definícióinál. Lássuk hát, hogy ki hogyan vélekedett az adott kérdéskörről!

Az egészet a krétakörös Schiling Árpád kezdte, aki  - a szervezők valószínűsíthető szándéka szerint a „performanszcsinálók” képviseletében – arról értekezett, hogy számára a legfontosabb az, hogy valami módon a civileket is bevonja a színházba. Ilyesmit jelent számára az ún. társadalmi performansz, amely segítségével a társadalom nyelvére próbálta lefordítani a számára fontos kérdéseket, illetve próbálta körüljárni azokat. Ilyen volt a Szabadulóművész apológiája, amelyet a Krétakör városterápiás akciósorozatként definiált. Egymáshoz szorosan kapcsolódó események adták a történet gerincét, amelyekkel Budapest különböző helyszínein találkozhattunk különböző időpontokban. Néhányan talán még emlékeznek rá, hogy például a Batthányi téren, vagy mondjuk az Erzsébet téri Gödörben láthattunk kiégett autókat, amelyekben különféle installációk zörögtek, mozogtak, füstöltek, világítottak. Na ezek szintén egy ilyen kérdéskör kibontásának egy-egy epizódját képviselték. A nézők aztán kapcsolatba léphettek az utcán lévő tárgyakkal és így juthattak előre a történetben. Színháztechnikai szempontból talán még az jelenthetett különlegességet, hogy kifejezetten civil emberek játszottak a „darabban”. Utóbb kiderült, hogy vajmi kevés embert érdekelt az egész, kerek történet – szám szerint 79-et.

"...hogy felderítsük az ember és a világ viszonyát" (Sciling Árpád - kép:culture.hu)

A cél ebben, s egyéb más hasonló esetekben az volt, hogy olyan előadást hozzanak létre, ahol úgy tudnak végigvezetni egy történetet, hogy abba a civilek is beleültessék saját magukat, saját történeteiket, így derüljön ki, hogy mi a viszonyuk önmagukhoz és a világhoz. Az említett különlegesség adta a nehézséget is, hiszen számtalan különféle energiát kellett úgy egyben tartaniuk, hogy azért időközben ne essen szét teljesen a történet.

Szobortól koldulni

Schiling Árpád Krétakör-promócióját Pálfalusi Zsolt, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének adjunktusa követte. A –hívjuk csak így - tanár úr „Ki lennék a helyedben? Elmélkedések a performanszról” című súlyosan filozofikus előadásával folytatta a délutánt. Már az külön ízt vitt az egészbe, hogy a tanár úr jó tíz oldalnyi tömören gépelt szöveget olvasott fel, miközben betűről-betűre követhettük a kivetítőn, hogy éppen hol tart (elmondása szerint ugyanis sok helyütt a megértésben nyújtott segítséget az, hogy láttuk a szöveg formázását, elrendezését is).

A pályáját lótenyésztő-tanoncként, majd nem sokkal később Volán sofőrként beindító tanár úr előadásának vegytiszta értelmezéséhez én sajnos kevésnek bizonyultam. Így hát vajmi kevés sikerrel tudom visszaadni azt, amiről ő beszélt. A legbiztosabb talán az lenne, ha végigszaladnánk az egyik könyvén. Ugyanakkor engedjétek meg, hogy legalább gyenge szemelvényekkel hadd próbáljam érzékeltetni miről szólt a „produkció”.

"Az igazán veszélyes, aki nem is tudja, hogy lop" (Pálfalusi Zsolt - kép: mmi.elte.hu)

Gondolatmenetét a filozófustól indította. Mit is akar valójában a filozófus? Vajon hogyan feledkezik meg önmagáról egy filozófus, s vajon létezik-e olyan probléma, hogy valaki saját maga helyzetébe szeretne kerülni? Egyáltalán miért filozófiai probléma ez? A kérdés feszegetéséből egyenesen következik a felismerés: ugyanonnan próbálunk eljutni ugyanoda. A cél tehát az, hogy tanuljunk meg vágyakozni arra, ami a miénk. Így a dolgok is többek lehetnek azzal, hogy mi is hozzájuk tartozunk.

Vegyük például az egyik (hacsak nem A) prominens filozófust Szókratészt, akit igazán az borzasztott, hogy vannak olyanok, akik mások gondolatainak magyarázatából élnek. Ők nem mások, mint a kritikusok, akik csupán félresikerült filozófusok, „másokról hazudnak másoknak”. „Ki akar egyáltalán az a filozófus lenni, aki azt hirdeti, hogy nincsenek saját gondolatai?” A meddő és tehetségtelen filozófusokat figurázta ki Diogenész is egy korabeli performansszal: egy szobortól koldult.

Ez lehetett a mai performansz atomi formulája, amely előrevetítette azt, hogy az eredetiség egyetlen lehetősége csakis a botrány és a megbotránkoztatás lehet. Ez azonban nem több csupán „magukat félreértett utcai szofisták happeningje, akik annak kérték meg árát, ha valakit emberi mivoltában aláztak meg”.

De hát kik ezek a performerek? Olyan filozófusok, akik nyomában olyan emberek vannak, akik mások akarnak lenni, vagyis színházi értelemben egyszerű, tehetségtelen ripacsok. S, hogy mi a tehetségtelenek művészete? Kompiláció! A kompilátor pedig nem egyszerű tolvaj, hanem amolyan szellemi sírrabló, aki mások művét saját neve alatt jelenteti meg. Azért volt igazán veszélyes, mert nem is tudta, hogy lop.

És visszakanyarodva a performansz kérdéséhez, vajon mennyi köze van ennek a színházhoz? Semmi. A színház, mint performansz nem több, pusztán elhibázott bagatell, a performer pedig nem művész, hanem mártír. Olyan, aki mások szellemi és anyagi javainak kárára lát neki filozofálni.

„Tulajdonképpen a performansz annak vágyából kél életre, hogy amink van az velünk legyen gazdagabb.”

Azok a helyek, ahol a fontos történeteket elmesélik

Zsámbéki Gábor, az ország egyik legjobb társulatával bíró Katona József Színház igazgatója a kérdéskört a két színházi típus – ti. klasszikus és kortárs – ütköztetésével próbálta körüljárni. Ám rögtön az elején be kellett vallania, hogy „nagyon nagy gondban vagyok”, mert „nem tudom, hogy mi a klasszikus…”

"Borzasztóan unjuk ezeket a régi történeteket" (Zsámbéki Gábor - kép: mszt.org.hu)

Szerinte, amit ma klasszikus színházi formának, kőszínháznak hívunk semmit sem jelent, legföljebb pillanatokat a színháztörténetben, de nem többet. Nem lehet ugyanis még gyűjtőfogalomként sem tekinteni a kőszínház kifejezésre, hiszen ahány színház annyi féle.

Úgy vélte, hogy ami ma a fejünkben él a kifejezéssel kapcsolatban az olyan színházakra vonatkozik, amelyek néhány évtizede általánosak voltak. Azonban már a hatvanas években is nyilvánvalóvá vált, hogy a színházak próbálnak kitörni, próbálják megváltoztatni a teret, szabadabban használni az épületeket.

Zsámbéki Gábor egyúttal felhívta a figyelmet a beporosodott kínálatra is. Egyfelől az világos, hogy minden erőnkkel ellenszegülünk a kulturális emlékezet jelentős mértékű fakulásának. Másfelől azonban „már borzasztóan unjuk ezeket a régi történeteket”, „olyan mintha az európai színházak csak a Szentivánéji álmot játszanák” „láttam már jégen, sárban, nincs olyan mód, ahogy még ne láttam volna”.

Vagyis az egyik konklúzió az, hogy a színház nem elég jó partnere a kortárs irodalomnak. A másik pedig, hogy már megjelentek az ellenpéldát jelentő folyamatok is. Mindenesetre az igazgató reméli, hogy „megmaradnak azok a helyek, ahol a fontos történeteket elmesélik és ahol az emberek összejönnek. A tévéhez ugyanis nem kell elmenni, és ez az igazi veszély!”

Mi a zsír abban, hogy lebeszélik az embereket az irodalomról?

Kukorelly Endre már az első pillanatokban harsány röhögést váltott ki. „Sziasztok, Kukorelly Endre vagyok, bármilyen furcsán hangzik, kortárs író. Ez körülbelül azt jelent, hogy a csávó még nem halt meg”. Majd folytatta: „ez egyébként még az ilyen elit egyetemeken sem teljesen triviális”.

"Mindenhol Sirályok és Vadkacsák" (Kukorelly Endre - kép: kukorelly.irolap.hu)

A még élő csávó a mai színházi világ helyzetét saját „megrázó” élményén keresztül próbálta felvázolni. Egy alkalommal felkérték zsűritagnak a POSZT-ra, ehhez a feladathoz pedig egy év alatt 184 előadást kellett megnéznie. Bár igaz, hogy Kukorelly mindenkit arra biztatott, hogy legyen sznob, az említett egy éven át mégis megpróbálta félretenni ezt az elvét, s befogadni amit lát. Azonban…

„Amit láttam az borzalmas, kivéve kábé két tucat előadást. A többi az felháborító! Felnőtt, ivarérett emberek, komoly anyagi juttatás fejében olyan dolgokkal állnak elő, amely ember és Isten ellen való vétek. Nem egyszerűen rossz darabok ezek, hanem kifejezetten roncsoló hatással bíró valamik. Hadd említsek egy példát, bár gyakorlatilag csak kedvenc példám van. Ott van az Operettszínház Abigél című izéje – lefejelnéd a padlót, sikító frászt kapsz, annyira rossz. Úgy kellett visszafognom magam.”

Kukorelly Endre szerint a színház és az irodalomoktatás is egész egyszerűen a múzeumba csalja az embereket. Apropó! Van egyáltalán irodalomoktatás az iskolában? – tette fel a kérdést. Nincs, ugyanis nem a művészetet oktatják, hanem csupán annak múltját, vagyis irodalomtörténet oktatás folyik.

Ennek egyik folyománya aztán, hogy manapság riadtan különböztetik meg a művészeti életben a kortárst, ami főképp azért abszurd, mert egyébként mindent kortárs módon csinálunk: kortárs módon eszünk, bevásárolunk, tisztálkodunk stb. Ezt mind evidenciának is tekintjük, az irodalomhoz azonban már csak úgy juthatunk hozzá, ha leküzdünk rengeteg akadályt: például az oktatást magát, amely nem éppen arra törekszik, hogy megkedveltesse az olvasást. Kukorelly szavaival „x éves gyerekek torkán nyomják le az Antigonét, amelyet olyan fiatalon még lehetetlen élvezni. Ez pedig emberiség elleni vétek”. Következésképpen „tuti, hogy meg fogod utálni az irodalmat. Ebben pedig mi a zsír?” Tulajdonképpen „az iskolában kőkemény lebeszélés folyik az irodalomról”.

Így pedig az emberek szinte nem is kapnak segítséget ahhoz, hogy a kortárs irodalmat feldolgozhassák, megérthessék, hiszen csak azokat a szerzőket engedjük közel magunkhoz, akik a „klasszikusokat majmolják”. Az író szerint a színházban is ez a helyzet. Ehelyett „kutyakötelességünk lenne, hogy szakítsunk azzal az ötlettel, hogy folyamatosan klasszikusokat veszünk elő. Mindenhol Sirályok és Vadkacsák repkednek, ami pedig már sok…”

Kukorelly felhívta a figyelmet arra, hogy a művészet mindig kortárs volt – az irodalom és a színház is. Molnár Ferencig a kortárs szerzők uralták a pályát, ők tartottak számot a legkomolyabb érdeklődésre. „Ma már sokkal hülyébbek lennének az írók?” – merül föl a kérdés. Ám nem ez a helyzet, csupán a cinizmus, a megalkuvás és az érdektelenség az, ami ledarálja a színházak igazgatóit és a dramaturgokat, amely eredményeként többségükben nem mernek kortárs művekhez nyúlni.

 „Nem történik semmi más, csak megy a megúszás ügy…”