Az egyetlen megmaradt emlékem azon időkről, amikor még nem tudtam magyarul beszélni, de még szavakba sem tudtam önteni a gondolataimat, a következő:

Fekszem a rácsos kiságyamban, anya fölém hajol és mosolyog. Ennyi. Anya sokszor hajolt fölém, és olyankor mindig mosolygott. Voltak gondolataim is, amik kristálytisztán megmaradtak. Ezek konkrétan ahhoz a jelenethez kapcsolódnak: "Ki vagy te? Tán valami bajod van, hogy úgy áll a szád?" Nem tudom, mennyi idős lehettem a fenti jelenetnél, elég nehéz belőni főleg amiatt, hogy sűrűn feküdtem a rácsos kiságyamban, mint már említettem volt. Egy este téma volt köztünk az első emlékkép, és akkor a Kedvesem is előállt az övével. Ő kiskádban feküdt, vízben (babamennyiségűben, a teste felét sem fedte), és látta a szüleit, ahogy fölé hajolnak és kalamolt a végtagjaival. Közben viszont tökéletesen meg volt győződve róla, hogy meg fog fulladni és félt is ettől rendesen. A szüleiről ő sem tudta, hogy kicsodák. Egyikőnk szülei sem tudták megfejteni, mit szerettünk volna akkor közölni.

Mindebből azt szeretném csak kihozni, hogy a babák igenis értelmesek és okosak attól még, hogy nem tudnak magyarul. Vannak gondolataik, de nincs meg az a nyelvi eszköztáruk, amivel a felnőttek számára is ki tudják magukat fejezni. Nem azt mondom tehát, hogy nem tudnak beszélni... Tudnak ők, csak az "okos" felnőttek már nem értik őket.

Tegnap pl. egyik gyeses kolléganőm behozta a gyerekét. Egy: nem értem, és ha száz évig élek sem fogom megérteni, hogy mi a jó francnak kell egy munkahelyre behozni egy kilenc és fél (nagy örömömre ezt is hallottam) hónapos kisbabát. Nem ide való. A munkahely csak nagyon ritka esetekben szülőágya barátságoknak. Viszont ha egy munkatársad a barátod, akkor elhívod magadhoz és ott mutogatod a kölköt, nem pedig becipeled, hogy a látszat-kedves kollégák megfussák az udvariasság azon köreit, hogy "jajjdearanyos", meg hasonlók. Fúj. Kettő: a gyerek, mint mondtam, nem hülye. Az említett kolléganőm gyerekét pont annak az irodának a bejáratánál csodálta meg egy másik, ahol én ülök, így hallhattam az egész jelenetet. Sajnos. A gügyörészésben nem volt hiány (minek???), és ott hangzott el a címben idézett mondat is. A fejem meg koppant az asztalon és szerettem volna alkami süketté válni. 

Mindebből csak azt szerettem volna kihozni, hogy vigyázzon mindenki, mert ahogy minket is majd, ha eljön az ideje, titeket is hülyének néz a babátok. Ahogy ti is hülyének néztétek a szüleiteket, akikről azt sem tudtátok, kik is ők valójában. :D

Itt van pl. Böbe és kislánya (tudom a kép egyelőre szar minőségű, de majd otthon kijavítom). Vajon mire gondolhatott Bogica, a fénykép készítése közben?

(kép innen)

Milyen fura, hogy ez előző posztban elemzett film, az általam látott tegnapi jelenet, a korábban megélt emlékek... Mind mind olyan dolgokból fakadnak, amiket aztán egész életünkben megpróbálunk kiheverni. Több-kevesebb sikerrel. Aztán eljön a gyerek, és minden amit megfogadtunk, a legtöbbünknél hamuvá porlad, és menetrendszerűen követjük el ugyanazon hibákat, mint a mi szüleink. Már mi is megfogadtuk, hogy miket nem követünk (alig maradt valami), de úgyis majd ott és akkor kell, hogy mindez eszünkbe jusson.