Mivel a híres Wagner nem kevésbé híres apósa kettőszáz évvel ezelőtt bukkant fel e világon, többen gondolták úgy, hogy ha eddig nem is sikerült teljes erőből meghatódni, na majd idén! A Zeneakadémia ugyebár hivatalból örül, míg a magyar kormány csak úgy önszorgalomból. Előbbi számtalan hangversennyel, míg utóbbi egy repülőtér átkeresztelésével. Na, ebbe a túlhevített ünnepi hangulatba szeretett volna belekóstolni a Redbull is, amit elsőre talán nehéz lehet megérteni. Bár jobban belegondolva, később sem tiszta, hogy miért.

… már örökre elválaszthatatlanok leszünk. Persze, hányszor mondja az ember azt, hogy örökre, vagy éppenséggel azt, hogy soha, végül pedig nem lesz belőle semmi! Vagy legalábbis egyáltalán nem az, amit egykoron, bohón és ifjan elképzelt. Úgy gondolja, hogy az élet egy véget nem érő habos kakaó, és őszintén meglepődik, amikor zöldes-sárgás aludttej lesz belőle néhanapján. Időnként mégis előfordulhat az - emberi ésszel mérhető időszámításonként talán csak egyszer, vagy kétszer -, hogy valami történik. Mit tudom én. Hívhatjuk mesésnek, csodásnak, hihetetlennek és számos egyébnek. A lényeg annyi, hogy ez a valami nem receptre, nem képletre, nem passzusokra, nem szabályokra épül. Egész egyszerűen a szív dolga ez. Na, hát ilyen ügy lett abból, amikor először összenéztünk Charlotte-tal és közösen ültünk tort egy mousse fölött.

Mert semmi közötök nincsen ahhoz, hogy elvetetem-e a nem kívánt gyerekem, vagy nem.

Lefelé zötykölődtem a hegyről a gyámoltalanul prüszkölő Ikarus-szal, közben figyeltem az út mentén elsuhanó villákat, illetve később odarondított kockára álmodott panelházakat. Feltűnt, hogy milyen sokan vannak – férfiak -, akik sietősen, kezükben virággal igyekeznek valahova. Látványosan sok férfi szorongatott a kezében valamilyen virágot. Aztán lepattantam a buszról és betértem a vásárcsarnokban lévő szupermarketbe, amelynek előterében egy virágbolt is található. Az egyébként  némaságtól pangó kis bódénál most tekintélyes sor állt. Ó, hát persze! Hiszen nőnap van!

A minap egyszer csak úgy álltak a csillagok az égen, hogy elérkezettnek láttuk az időt az egyik kedvenc filmünk „amerikaibb” fajtájának megtekintésére. A lassan kettő darab éves I love you, New Yorkról beszélek, amely – szégyen, nem szégyen – még csak most jutott el szemeink elé. Elöljáróban csak annyit, hogy most már tényleg a Big Apple polgáraivá szeretnénk válni mi is.

Széles vigyorral és viszonylagos izgatottsággal vártam az égen-földön, s általam is csillagokig magasztalt Katona József Színház egyik legújabb bemutatóját, amely darabnak írója egyébként nem kisebb kaliberű figura, mint Nádas Péter személyesen. Ezen várakozásoknak megfelelő állapotban ültem hát a Kamrában, örömömben szétkarmoltam a karfát, s kidülledt szemekkel figyeltem az előttem történő csodát. És tényleg igyekeztem figyelni. Meg figyeltem. Utána is figyeltem. Figyeltem. Végül már a lámpákat is fölkapcsolták, azt hiszem, hogy a taps is véget ért és még mindig figyeltem. Figyeltem még egy darabig, aztán rájöttem, hogy elfigyeltem a színpadon történtek mellett. Így jártam tehát, amikor életemben először találkoztam Nádas Péter munkásságával.

Van egy régi sztorim. Évekkel ezelőtt kedves barátaimmal a dög meleg nyárban éppen a Balaton partján bringáztunk. Az üdülőövezet sűrű nyaralói között, egy kanyar után, az út szélén megpillantottunk egy idős nénit, aki egy egyszerű kopott ponyva alatt álldogált. Az előtte lévő falemezre jó nagy bötűkkel rákarcolták valami színes krétával, hogy BOR ELADÓ. Hoppá! Rögvest odakanyarodtunk. Érdeklődtünk mennyibe kerül, milyen fajta satöbbi, majd az egyikünk megkérdezte, hogy aztán valóban jó ez a bor? Erre a néni elhallgatott, összetette két ráncos kezét, felvirágzott orcája és csillogó szemekkel ránk nézett: „Ó, aranyoskáim! Hát ebbe a borba a szőlőn kívül csak az árvák könnyei hullottak!” Minket ez meggyőzött. Vettünk is rögtön néhány literrel. Azt a késő nyári, Balaton parti hangulatot azonban azóta sem éltem át újra. Egészen az elmúlt hétvégéig, amikor is a Kézműves Magyar Ízek Vásárán jártunk.

Mosolyogva, jókedvűen egy szép napon, zeneszó és meleg tea mellett... kiírtam magam a nyugdíjrendszerből. Az indokaim, politikai beállítottságom és egyebek kihagyásával hadd mutassam be, amint a számomra csak törikönyvben létező "Kádári összekacsintást" a gyakorlatban is feléledezni véltem.

Különösen kedves kávézókat ajánlgattak valamelyik portál valamelyik cikkében valamikor mostanság. Volt közöttük mindenféle, ám csak az egyikről fogalmazódott meg olyan vélemény, amely aztán elültette a bogarat a fülemben. Nem is olyan régen úgy alakult, hogy a BéPéKáVé szerkesztősége a kiszemelt helyiségbe szervezte az egyik kiemelten fontos találkozóját. Majd pedig visszatértünk oda ozsonnázni. Aztán megint. Végül végleg beleszerelmesedtünk. Beleharaptunk a Briós Kávézóba.

Tekintsünk most el annak minősítésétől, hogy hol és kitől származó írást találtam. Karafiáth Orsolya a művészpasasokról értekezik itt. Erről nekem is eszembe jutott pár gondolat, na nem úgy, mint a téma nagy szakértője, hanem mint "ilyennel már találkozó" ember. A tök jó, hogy van példám és ellenpéldám is :)

Az úgy volt, hogy készült egy interjú a minap Kiss Tibivel, amely pedig baromi hosszú lett. Meg ráadásul egymásba sem nagyon passzoló világok kavarodtak a másfél órásra nyúlt világmegváltós beszélgetés során, úgyhogy a T. Olvasók kegyeinek vad hajhászása odáig vezetett, hogy két részre szakajtottam a cikket. Az egyik - hosszabbik - fele máshol, míg a másik - rövidebbik - fele itt kerül publikálásra. Ha apropót keresünk, akkor mondjuk legyen az, hogy nemrég jelent meg a Quimby százezer éve várt új stúdióalbuma, a Kicsi ország, amely nekünk nagyon tetszik. Így aztán illendő tisztelegni a művészek előtt valamivel. Szóval az énekes Kiss Tibivel, a zenekar majd' két hónapos pihenője előtt traccsoltunk egy budai kocsmában. 

Bár az igazság az, hogy szerelmi vallomásunk nem kizárólag és neked szól. Te csak az voltál, ki ragyogásoddal valakit kitakartál. A mi valódi bálványunk mától dr. Boross Mária főosztályvezető asszony, szóljon hát neki a mi igaz vigaszunk. Yo!

A minap sűrű módon pelyhedzni kezdett az ég, úgyhogy ennek örömére inkább archiváltuk az otthoni forrócsokoládé-fogyasztásra költött ötletünket, s egy kövér séta mellett döntöttünk. Volt persze úticél is: tudtuk, hogy nemrég nyitott egy új hely a belvárosi Egyetem tér tövében, a Papnövelde utca elején. Egyik barátommal egyszer már tartottunk ott egy gyorsvizitet, ám ezúttal a BéPéKáVé szerkesztősége települt át a Táskarádió Eszpresszóba, hogy jobban is szemügyre vegye a fejleményeket. Bebizonyosodott, hogy a retró nem feltétlenül csak gúnyos mosolyt kell, hogy kiváltson belőlünk, fiatalokból. 

"Hat órakor ébredtem és lementem az utcára. A folyó felől szél fútt. Apró és éles szilánkokban havazni kezdett: mereven kinyújtottam karom és libegve ütköztek tenyerembe a pihék, egymásra rakódtak, görcsösen összefagytak és akkor halvány, fehér réteg borult csuklóm csontjaira. Leráztam és a sikátor felé fordultam. - Az első hó - mondta mellettem egy alacsony ember egy másiknak."

Alapvetően úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem fogok a szélsőségesekre szót pazarolni, mivel azt hiszem, hogy a radikalizmus nem lehet válasz – úgy általában – semmire. Ám az utóbbi napokban az élet számomra is különösen érzékeny területét kezdték el piszkálni, ráadásul nem úriemberekhez méltó módon, mégpedig a kultúrát. Azon belül is a Nemzeti Színházat, s élén Alföldi Róbertet.

Hirtelen felindulásból elkövetett erőteljes bazmeg.

Tegnap megnéztük a Cigányok című Tersánszky-Grecsó darabot a Katona József Színházban.