Csak egy vidám ötletnek indult a két francia producer számára az, hogy a régi new wave és post-punk kedvenceiket bossa nova köntösbe ültetik át. Aztán úgy alakult, hogy jóval több mint félmilliót adtak el az első két albumból. Ma pedig már koncertekre hívják őket szerte a világban. Egy hete például az A38-on léptek föl, ráadásul az óriási érdeklődés miatt rögtön dupla koncertet adtak: egyet szombaton este kilenckor, még egyet pedig vasárnap hajnali egy órakor. Ez alkalomból beszélgettünk telefonon Marc Collinnal, a Nouvelle Vague alapítójával a nyolcvanas évek hangzásáról, a változó világról és a túlhízott ötletről.
A Nouvelle Vague eredetileg egy produceri elképzelés volt, hogyan lett belőle zenekari formáció?
Kezdetben egyáltalán nem gondoltunk arra, hogy koncertezzünk. Producerekként álltunk hozzá. Egyszer aztán valaki megkérdezte tőlünk, hogy nincs-e kedvünk fellépni, mire mi azt mondtuk: miért ne? Tudtam, hogy Olivier (Olivier Libaux - a szerk.) jó gitáros és volt egy jó énekesünk. Mindketten koncerteztek már, így aztán számíthattam rájuk. Arra gondoltam, hogy én leszek a billentyűs, végül megkérdeztem Melanie-t is (Melanie Pain - a szerk.), nem akar-e beugrani a bandába. Soha egyetlen fellépése nem volt azelőtt, mégis igent mondott. A színpadon aztán szépen lassan összeállt az egész. Ráéreztek erre az emberek is, mert egyre többen jöttek a koncertekre. Sokan úgy gondolják, hogy élőben jobban szólnak a számaink, mint az albumon, mert az egész nyüzsgőbb, őrültebb, jóval több energia jön át.
"Mégis igent mondott"
A honlapotok szerint az együttes eredeti koncepciója szerint az énekesek ideális esetben olyan fiatal lányok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi a punk, vagy a post-punk. Számodra mit jelent mindez?
Bár igaz, hogy csak a punkról beszélünk, mégis igen erőteljes változást jelentett - egyben visszatérést az ötvenes évekhez -, abban az értelemben, hogy a magad urának kellett lenned. Vagyis ahhoz, hogy zenélhess, értened kellett a zenéhez. Így aztán ez tényleg forradalom volt az olyan csapatokkal szemben, mint mondjuk a Toto. Bár, ha úgy vesszük, ez a forradalom az én szemszögemből nem annyira fontos, hiszen én nem vagyok punk. A post-punk már számomra is sokkal izgalmasabb, hiszen ez volt az a korszak, amikor a stúdióban elkezdték feszegetni a lehetőségeket, kísérleteztek az új szintetizátorokkal, az új hangzással. Érdekes formációk születtek, a legjobb példa erre talán a Joy Division. Az egy igazi forradalom volt!
Szóval a Nouvelle Vague-nak - mint projektnek - inkább a technikai oldala izgat?
Mondhatjuk így is, de a technika csupán az, amit hallasz. Ott van például a Sex Pistols. Sima gitáralapú zenét játszanak dobokkal, közben a srácok hangosan ordibálnak. Ez egy bizonyos gondolatvilág kifejezésére, politikailag jó lehet, de zeneileg, művészileg nem tartom élvezhetőnek. Ugyanakkor, ha olyan csapatokról beszélünk, mint mondjuk a Cure vagy a korai Depeche Mode… na, ezek sokkal bátrabban kísérleteztek a hangzással és a szövegeik is egész másként működtek. Művészileg is érdekesebbek.
"amikor a stúdióban elkezdték feszegetni a lehetőségeket"
Vagyis tulajdonképpen az említett zenekarok dalainak feldolgozása jelenti a saját forradalmadat?
Ezek túl nagy szavak, mivel szó sincs ilyesmiről. Csupán szerettem volna valami mást csinálni. A nyolcvanas évek hangulata még mindig benne van a levegőben, sokan beszélnek róla, újra elkezdték játszani a Joy Division és a többiek dalait. Ez önmagában nem rossz, de úgy gondoltam, hogy sokkal jobban kellene koncentrálni a dalokra. Vagyis tartsuk meg a szöveget, a dallamot, és hozzunk létre olyan dalokat, amelyek különböznek a nyolcvanas évek slágereitől. Így a szövegek és a számok újjászülethetnek. Ez érdekelt elsősorban.
Még nem ért véget! Az interjú folytatása itt érhető el.
képek: www.nouvellesvagues.com
