A második napon is túlkeveredtünk, amelynek legkellemesebb csalódását – egyértelműen pozitív irányban – az öreg Bálvány Béla aka Billy Idol jelentette, aki annyira közvetlenül viselkedett a közönségével, hogy tulajdonképpen apánkként búcsúztattuk. Ezúttal egyébként több volt a celeb a tömegben, ahogy a por is a levegőben. A Voltról jelentjük.

Nem is tudom egészen pontosan hányadik fesztiválomat fetrengem Sopronban, ám arra még nehezebben emlékszem, hogy tök száraz 4-5 napot jelentene ez az esemény. Márpedig idén olybá’ fest, hogy erről van szó, ti. akkora a szárazság, amekkorát egy ilyen rendezvény megkívánhat. Egy csöpp eső nem pottyant le az égből, ami egyfelől örömteli, hiszen nem kell térdig dagonyáznunk az össze-vissza hugyozott sárban, másfelől kellemetlen is tud lenni. A por ugyanis akkora, hogy a füstgép mint olyan abszolút mértékben jelentőségét veszítette az egész fesztivál területén. Ez ugye azzal jár, hogy az ember zsebkendője fekete lesz miután kifújta az orrát, nehezen kap levegőt és sör helyett sár lesz a poharában. A cipőről azért nem mondok semmit, mert az már érkezés után nem úgy néz ki mint egy cipő, inkább konvergál egy szőrös hobbit lábához miután átkelt a hegyvonulatokon.

Örömmel jelenthetem, hogy most már végre eljutottunk a Poncihter negyedbe, ahol ugyebár az incsi-fincsi borokat kínálják minékünk. Tavalyról úgy emlékeztem, hogy ez egy remek hely és nagy meglepődve tapasztaltam, hogy jól emlékeztem. Valóban remek hely úgyhogy meg is kóstoltunk néhány korttyal a legjobbakból, majd pedig elő is fordult, aminek elő kell: leöntöttük magunkat. A tanulság ebből az, hogy mindenkinél legyen egy kiló só, mert az jó az ilyen esetekre. Lásd népi praktikák… No, de folyt a Zenit, a Shiraz, a Cabernet Sauvignon, meg a többiek, egész elfogadható áron. Ráadásul szépen megmívelt üvegpoharakból – legalábbis ott, ahol el is mossák őket. Az árak 250 forint per decitől startolnak, ami rendkívül előnyösnek mondható, hiszen ezért a pénzért már egy isteni Chardonnay boldog fogyasztói lehetünk.

Most, hogy már egy kicsit leült a fesztivál legelső napján még egészen a kislábujjunkban is bizsergő extázis alkalmunk nyílt arra, hogy jobban is szétnézzünk. Azt kell mondanom, hogy visszafogottabb a fesztivál. Rengetegen vannak, ez kétségtelen, sőt! Igazi tömegnyomor kezd kialakulni. Jók a fellépők ez is kétségtelen. Ám mintha a csilivili egy kicsit alábbhagyott volna. Nincs már például lézeranimáció a nagyszínpad két oldalán, alacsonyabbak a világító tornyok a meeting pointoknál ésatöbbi. Mára azonban csak ennyi jutott a szőrszálhasogatásból.

És ismét a zene!

A fejesugrásunkat egy Parov Stelar nevezetű úriemberrel illetőleg az ő bandájával kezdtük. Tudni kell, hogy én koca Parov Stelar fan vagyok. Ez azt jelenti, hogy ismerem két számukat, azoknak sem tudom a címét, ám ha hallom őket felismerem. Ez arra jó, hogyha megkérdezik, milyen zenét szeretek, tudok valami egzotikusnak tűnőt mondani. No, most ez itt annyiban nem állta meg a helyét, hogy csupa olyan volt, aki velük énekelte a dalokat, sőt a kezdő hangminták alapján már visítozni kezdtek. Én pedig éppen csak annyit tudtam, hogy melyik előadó koncertjét hallom. Ezt is csak azért, mert ki volt írva a nevük.

Mondhatjuk laikus vagyok, ja. Viszont baromi jó kis megmozgatós muzsikával kényeztettek bennünket, trombita, néger énekesnéni és minden ehhez hasonló izgalom. Engem elkápráztattak. A zenéjükkel és a közönséggel folytatott párbeszédükkel is. A néni magyarázott-magyarázott angolul, és értelmes szöveget hadart a dalok között, de szerintem az is bőven megtette volna, ha egy szám végeztével annyit ordít a mikrofonba, hogy ár jú redi for dö túróscsuszás barackmártáááás? – és mindenki ugyanígy visítozott volna. Szóval minden tiszteletem az övé, hogy törte magát.

Sajnos nem élvezhettük azonban a műsort a végéig, mert a nagyszínpadon megjelent mindenki Bélája, vagyis Bálvány Béla. Fellépését finom előítélettel, fintorgással gondoltam elfogyasztani. Mit nekem Billy Idol? Édes kis tizenhatosokról énekel nagyon melankóliázva és egyébként is egy majom. Khm… erre rácáfolt az öreg Bill.

Azt kell mondanom róla, hogy egy végtelenül közvetlen, magával ragadó, profi műsort hozó úriember. Mindent megtett, ami csak megtehetett. Sztorizott, méghozzá elég sokat. Leszaladt a közönséggel pacsizni, nagyon sokat rohangált, szerintem egyenként végigkacsintgatott mindenkivel, megénekeltette őket, sőt, előre dedikált papírtányérokat hajigált az őt imádó népnek. Mindezt borzalmas vicsorgás, mutogatás, szemforgatás, nyáladzás és kockás pocak mutogatás közben. Le a kalappal na! Nagyon jól szólt a muzsika, dögös volt a zene.

Az egyetlen negatívum Béla isteni kisugárzása mellett az, hogy borzalmasa ronda, ám emlékeim szerint régen sem volt szebb, vagyis ez nem komoly gond. Ő azon ritka férfiak egyike, akire nem igaz, hogy sármosabb lesz az évek előrehaladtával, ugyanis ő egyre randábbá válik, de nála talán nem ez a lényeg. Irigylem azért a harmincas-negyvenes korosztályt, hogy ilyen és ehhez hasonló szerethető rockerekért rajonghatott annak idején. Bélára persze előrajzott a celebvilág krémje, vagy inkább a piskótája, de most hadd ne soroljam fel őket mind. Legyen elég annyi, hogy még az egyik kedvenc DJ-nket is megpillanthattuk, aki szabadidejében a Playboy főszerkesztője.

Ám mivel mi nem tartozunk a már említett korosztályhoz, a nosztalgia sem nyalogatta a halántékunkat, így hát ellopóztunk a Magashegyi Underground koncertjére. Nyilván szerényebb keretek között zajlott a buli, mint Billy Idolnál, mégis varázslatról tudok beszámolni. És ismét elhűltem, hogy Bocskor Bíborka milyen jó messzire került a Megasztártól és, hogy ez milyen jó mindenkinek!

Én csak tátott szájjal mosolyogva hallgattam pattogós, ska ütemeiket. Elvarázsolódtam. De tényleg! Fodor Máriusz és a többiek nagyon jó dolgot tettek azzal, hogy hagyták a Kaukázust és végre a Magashegyibe fektették erőiket. Nagyon ízletes hangzás született, ráadásul ezúttal, sőt első alkalommal az egészet megfűszerezték Tariska Szabival, aki egy zseniális szövegíróként számontartott furcsa figura ebben a magyar zenei világban. Nagyon aranyos volt a színpadon. Kicsit megilletődve, kicsit megszeppenve, de a végén már igazán elemében ugrabugrálva. A Szívtakarítást már én is az első sorban bömböltem.

Végül szaladtunk vissza a nagyszínpadhoz, ahol Kiss Tibiék már javában dörömböltek. Ha tegnap azt írtam, hogy a Tankcsapda az egyik igazán potens zenekar a magyar zenei ingoványban, akkor a Quimby a másik. A Quimbyt lehet nem szeretni, de tök fölösleges, ugyanis ők is az annyira menő kategóriába tartoznak, hogy arra itt Magyarországon nincs is szó. Ennek megfelelően gusztustalanul nagy tömeg gyűlt össze produkciójuk előtt, amely megjegyzem teljesen jogos volt. Nagyon édes-bájosak voltak, Kiss Tibi fanyar humorral, öniróniával operált, egészen megmosolyogtatott. Kellemes hangulatot teremtettek. A zenéjük pedig marha jól rezgett a több emelet magas hangfalakból. Szóval, akinek esetleg tetszettek a Belvárosi Fesztiválon, kezdjen el gyorsan sűrű könnyeket eregetni, amiért tegnap nem látta őket. A Bordély Boogie-val aztán véglegesen megbüntettek mindenkit, aki elvánszorgott megtisztelni őket, hogy aztán a nép idült és hülye vigyorral a fején csoroghasson tova még felhörpinteni egy-két jó magyar fröccsöt.

Ja! Elloptak egy cicát a fesztiválon, úgyhogy ezúttal üzeni a BéPéKáVé szerkesztősége is az állítólag leány tettesnek, hogy irgumburgum és most már betelt a pohár.

Szerettük azt a cicát…

 Ja és a maradék néhány kép a végére: