Sokáig küzdöttem az ellen, hogy én magam is elmerüljek a Magyar Államvasutakat szidalmazó milliós tömegek tengerében. Olyan modorosnak és kellemetlennek tartottam, meg olyan egyértelműnek is, hogy a MÁV-ot szidni kell. Ha valakit elkap a hév és mondjuk a Nyugat és Kelet-Európa közötti ellentéteket kezdi sorolni, biztos, hogy beleveszi a vasutakat. Az új kormány is tegye rendbe a vasutakat. Valaki csináljon valamit a vasutakkal. Annyira közhely már ez a panaszáradat, hogy egész egyszerűen fájdalmas. Most azonban az én türelmem is elfogyott, s lehajtott fejjel, szomorúan kullogva beállok a sorba…

Úgy kell elképzelni a helyzetet, mint amikor van egy hatalmas kondérunk teljesen üresen. Aztán valakik belehánynak egy jó nagy adag szart. De hát így is még csak a negyedéig van. Szóval úgy gondolják, hogy nyugodtan rádobhatnak még legalább ugyanennyi okádékot és rengeteg egyéb baromságot. Kábé tele van az egész. Jöhetnek az apró, poshadt cseppecskék. Ez az elviselhetetlen kulimász már szinte púposan áll a mi kis kondérunkban, de hál’ Istennek még nem buggyant ki. A valakik azonban annyira szeretik a húrt feszíteni, hogy csak csöppentenek még: egyet, kettőt, hármat… hát persze, hogy előbb-utóbb kifolyik a lé!

Körülbelül ez a kontextus a legkifejezőbb a MÁV és szerény személyem viszonyát tekintve. Vagyok ugyebár én, aki abszolúte pozitív hozzáállással, befogadó szándékkal fordítom türelmemet jelképező kondérkámat a valakik, jelen esetben a MÁV felé. Imádok vonatozni, izgalmasnak tartom a nagy böszme mozdonyokat, van valami jó kis hangulata a vonaton történő utazásnak. Remek történeteket hallgattam, izgalmas beszélgetésekben vehettem részt. Szóval szerettem vonatozni! Jelzem: szerettem…

Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy a MÁV (bizony, csupa-csupa nagy bötűvel) nem változott, szóval nem egészen velük van a baj. Hiszen az egész hóbelevanc ugyanolyan szar, mint mondjuk 15 éve volt (vagy még régebb óta). Csupán arról van szó, hogy az én kondérkám betelt.

Majdnem két évtizede utazok kisebb-nagyobb rendszerességgel vonaton, rengeteg hülyeséggel, értelmetlenséggel találkoztam. De hát melyik utastársunk nem? Nyáron olvadnak a sínek, télen fagynak a váltók, a felsővezeték évszaktól függetlenül leszakad, órákat késnek a járatok, büdösek a vagonok. Mindenki ismeri, nem kell bemutatni.

A legújabb élményem a nemzetközi Intercitykkel kapcsolatos. Jelen esetben a Keleti Pályaudvarról induló Zaránd IC-ről lesz szó, amely egyébként Simeriába közlekedik. Nekem pusztán Békéscsabáig akadt vele érdekeltségem. A sztorit sokan megélhettük: szaladunk az állomásra, hogy még bőven időben legyünk, torlódunk a negyven fokban és a sorban, végre a pénztárhoz érünk: ’Csabáig kérnék egy jegyet és egy pótjegyet a 17.13-asra. A válasz: a pótjegy elfogyott… Hogy mi a fa…? A dolog érdekessége csak annyi, hogy pótjegyről, nem pedig helyjegyről van szó, vagyis nem a sorszámozott székek valamelyikére, hanem bármelyikére szól, sőt akár állni is lehet vele (adódhat így, ugye… khm). Mindegy nem érünk rá megbeszélni az élet nagy dolgait a pénztárossal, úgyhogy szaladás a vonathoz, majd ott kiderül, hogy mi a helyzet.

A vonat időben (!) elindul minden remek. Egy dolgot leszámítva. Nem megy a légkondi. Nos… Egy Intercity vonat nem sok pluszt tud nyújtani a sima gyorsvonattal szemben. Számomra egészen pontosan kettő, azaz KETTŐ darab tényező szól az IC mellett: nincs olyan egetverő mocsok, mint sok gyorsvonaton, továbbá nem kell darabokra főnöm a saját és kedves utastársaim levében, mivel van légkondi. Ez utóbbi nyáron különösen felértékelődik, már-már homályba taszajtva az előbbit. Nos… ez ugyebár nem működött. Elvileg a pluszszolgáltatást ezzel ki is lőttük.

Sebaj! Megjelenik a kalauz. Nagyon lassan halad végig a kocsin. Azon túl, hogy nyilván baromi melege van neki is még egy dolog komolyan hátráltatja: MEG KELL BÜNTETNIE SZINTE MINDENKIT!!!

A következőről van szó: mivel nemzetközi Intercityről beszélgetünk, ezért könnyen feltételezhető, hogy nem csupán belföldi, azaz magyarországi utazásra fogják igénybe venni, hanem drága országunk határian túlra is utaznak véle. Ezért aztán a MÁV titkos laboratóriumában előzetesen felállítanak egy kábé fele-fele arányt, amelynek megfelelően árusíthatnak belföldi, illetőleg nemzetközi jegyeket. Ha a belföldi kvóta elfogy, akkor kapjuk a pénztárnál azt a választ egy csupán pótjegyes IC-vel kapcsolatban, hogy elfogytak a pótjegyek. Valójában nem az egész vonat lett tele, hanem csak a belföldi kvóta. És akkor most tessék szépen elképzelni a péntek délutánt, amikor szinte egy fél ország egyetemistái próbálnak hazajutni. Rengetegen vannak, s így még annyira finoman fogalmaztam, hogy én magam is belepirulok. Vagyis a belföldi kvóta pillanatok alatt elfogy. Hozzám hasonlóan sokan mégis felszállnak a vonatra, ahol aztán láss csodát: hát a fele üres. Ez az eset ugyanis (mily meglepő!) gyakoribb, mint az, hogy tele van külföldre igyekvőkkel…

Leülünk szépen a helyünkre, amelyen szemlátomást egyetlen egy darab nemzetközi ügyekben érdekelt személy sem terpeszkedik és várjuk, hogy az igazság lesújtson reánk. Vagyis, hogy a kalauz odaérjen hozzánk (is) és bejelentse azt, hogy az eredetileg 220 forintos pótjegyet 720 forintért fogja nekünk most odaadni. Ellenvetés nincs, különben lehajítanak a vonatról, egy fa tövéhez kötöznek, körbeállnak, s arcba pisálnak. Ha nagyon affektálnánk, akkor még rendőrt is hívnak és egy életre rács mögé zárnak.

A büntetés, pardon, pótdíjazás (!) ugyebár teljesen jogos: hiszen én senkiházi, rendszer ellensége azt mertem tenni, hogy leültem az egyébként legnagyobb valószínűség szerint egészen Simeriáig üresen árválkodó székre (ahogy tette azt az utasok fele). Önkényesen eldöntöttem, hogy felszállok a vonatra. Pfuj! Az ilyet meg is kell büntetni, elismerem. Rohadjon el az összes, aki Intercityvel szeretne hazamenni, ráadásul egy adott időpontban. Persze választhattam volna az egy órával később induló lepukkant gyorsvonatot is, vagy a két órával később induló másik IC-t (megkockáztatva egy hasonló szituációt). Szóval nekem nagyok az igényeim, elismerem…

Mivel igen valószínű, hogy még számtalan alkalommal fogok ilyen helyzettel találkozni bátorkodom megengedni magamnak egy egyszerű kérdést: nem lehetne-e esetleg elektronikusan, s ez okból kifolyólag rugalmasan kezelni azt a kvótát? Mondjuk valós időben alakítani az arányokat? Nem vettek csak 3 nemzetközi jegyet? Akkor talán logikus lenne, hogy ne tartsunk fent 100 helyet nekik, nemde?

Ha pedig ne adj’ Isten nemzetközi egyezmény köti az Államvasutak kezét, akkor nem lehet plusz kocsikat biztosítani a szerencsétlen belföldi utasoknak? Feltételezem, hogy statisztikai szempontok alapján is figyelik az eltérő időszakoknak megfelelően eltérő utasszámot, vagyis követik a ciklikusságot, így aztán lehet sejteni, hogy a keddi 17.13-as IC-re nem fognak annyian belföldi jegyet váltani, mint mondjuk a pénteki 17.13-asra. Vagy ez egy nagyon naiv elképzelés?

És nekem milyen eszközöm van arra, hogy megbüntessem a MÁV-ot, ha másfél órát késik a vonat, ha szanaszét herdálják a pénzt termetes végkielégítésekre, ha bűzben kell utaznom, ha nincs ülőhelyem?

Végül is jogos az az 500 forint valóban nem nagy összeg, és egyébként is bármikor szórom én azt nagy kedvvel… Csak azért mégis… Vagy legalább bekapcsolni a légkondit? Léci? Vagy ezt sem? Tudjátok, olyan ez mint a régi viccben….

A férj meséli a feleségének:

- Képzeld, van egy új titkárnőnk, az Icuka. Valahonnan kiszimatolta, hogy Fradi-drukker vagyok, és kaptam tőle egy dobozban zöld és fehér tollakat. Kis dolog, de jól esik az embernek.

Másnap hazatérésekor ezt mondja:

- Képzeld, ez az Icuka ma fehér blúzban és zöld szoknyában volt. Kis dolog, de jól esik az embernek.

Harmadnap ezzel megy haza:

Képzeld, ez az Icuka ma zöld melltartót és fehér bugyit vett fel. Kis dolog, de jól esik az embernek.

Negyednap ezzel fogadja a felesége:

- Képzeld, ma itt járt a szomszéd. Három centivel hosszabb a farka a tiednél. Kis dolog, de jól esik az embernek...