Bár nem vetjük meg a nagy és impozáns kávéházakat, a szívünkhöz mégis inkább a kedves kis apróságok állnak a legközelebb. Melengető félhomály, kellemesen halk muzsikaszó, szelíden vidámkodó enteriőr, forrón illatozó kávék. Egy ilyen apró gyöngyszem kucorodik össze Budán a Krisztina körút 34 szám alatt. Ugyanakkor engedjétek meg, hogy elgyengüljek és hadd hasítsak bele a bódító illatok és fények világába: időnként még itt is előfordul, hogy leszédül egy-két kávészem…

Szeretem azokat az érintetlennek tetsző környékeket, amelyek már önmagukban is hosszú délutánokat tudnak átmesélni az arra járóknak. Így aztán egy bájosan szerény kávé mellett nyugodt perceket szentelhetünk révedezéseinknek. Elábrándozhatunk arról, milyen is lehetett egy fáradt éjjelen az ablakból figyelni a mulatságból hazafelé igyekvő polgárságot, s oly könnyen elámuldozni az ébredő város moccanásain úgy, hogy szinte észrevétlenül ér bennünket az első napsugár. Ha pedig feleszméltünk a hajnali részegségből és útra kelnénk a Logodi utcai polgári lakásunkból, nem is kell oly messzire szédülnünk, hogy egy pofás kis templom állja utunkat, újabb látomásokkal megtarkítva délutánunkat. A Krisztina tér fölött szellemként suhan keresztül Zichy Károly gróf feleségének sziluettje, felcsillan előttünk Seilern Crescence mélykék szempárja. S máris kerekedik a történet, ahogy a gróf halála után nem sokkal az említett grófnőt egy újabb férfiú keríti hatalmába, pontosan itt, a Krisztina téri Boldogasszony plébániatemplomban. A férfiút persze már ekkor is bálványozták sok helyütt széles e vidéken, mondjuk könnyű dolga van annak, akit Széchenyinek hívnak…

No, de ne kalandozzunk el ennyire, mert a végén annyira megszédülünk, hogy még a túloldalra sem tudunk kellő bizonyossággal áttántorogni, ami pedig történetünk szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható. Tudniillik a templommal átellenben ügyködött az öreg Rill Imre és famíliája jó száz éven keresztül. Kezük nyomán számtalan svájczi óra, arany és ezüst ékszer gyarapította a különlegességre vágyó budai polgárok hétköznapjait. Mígnem egy szép napon valaki gondolt egy nagyot és, ha már a túloldalon Széchenyi, emitt legyen Csészényi (sic)! S lőn világosság, továbbá egy édes-bájos kávéház…

A fölvezetés ilyen módja elhagyhatatlan. Ehhez hasonló, varázslatos elemekből szőtt hangulat lengi be ugyanis az aprócska Csészényi Kávéház minden egyes szegletét. A berendezés rengeteg századeleji, békebeli napokat felidéző elemből áll: régi táblák, oklevelek, feliratok és röpiratok, kályha, képek, tárcsázós telefon – ami ráadásul működik is. Több mint kedves az összbenyomás, sok időt eltölthet az ember a hely védjegyeinek megismerésével, amelyek később már megnyugtató ismerősként köszönnek vissza a falakról. Ilyen például a Rill-család előtt tisztelgő összeállítás a bejárattal szemben: névtáblák, képek és egyéb emlékek. De nem maradhat említés nélkül az egyik falat beborító 100 darab 100 éves különböző színű kávédaráló sem.  Kisméretű asztalok, kényelmes ülőhelyek, s a zsúfoltságnak semmi nyoma. Pedig lehet pöffeszkedni kanapén és fotelban, lehet megbújni egy félárnyékos sarokban, vagy akár a galéria karzatán túlról lesni, mi zajlik alant.

El voltunk ájulva, meg voltunk bűvölve, na, bevallom. Ráadásul borzalmasan kellemes a kiszolgálás. Egy fiatalemberrel találkoztunk a pult túloldalán több alkalommal is. Ha barátkozni szeretnél, barátkozik, ha távolságot tartanál távolságot tart, mindig udvarias, mosolyog és nem zavar. Sőt! Ha zárás előtt negyed órával esünk be, még akkor is kapunk egy kedves, elnéző mosolyt és plusz 20 percnyi lehetőséget elfogyasztani az elfogyasztanivalót. Istenemre mondom, Pazar!

A kínálat túlnövi a helyet. No nem agresszíven pöffeszkedő, nem milliónyi lapból álló, telefonkönyvnyi menü kerül elénk, csupán oly tág, amennyire a jelleg indokolná. A marcipános tea fantasztikus. Először még féltem, hogy elvész az íz, de meggyőzött: kellőképp lágy, s mégis intenzív. Ízletes! A forrócsokoládék azonban… no, ők szívem igazi csücskei (mindegyik csücsökbe jut egy-egy)! Az arisztokraták fehér forrócsokoládéja, rumba mártogatott mazsolával és menthetetlenül krémes tejszínhabbal… már a látvány lekenyerezett! Hogy a téli ajánlatról, a konyakba mártogatott meggyről és forró csokoládéjáról már valóban ne is essék szó, mert fölösleges – csak magáért tud méltón beszélni. A szendvicsek frissek és ott roppannak, ahol kell. S mi a helyzet gyengéimmel, a süteményekkel? A sajttorta megbirkózik önmagával, bár itt-ott megizzad a küzdelemben. Közel sem olyan, mint a számomra etalonként nyilvántartott Művész Kávéház-beli rokona, de a puha és fűszeres piskóta megmenti a menthetőt. A répatorta ellenben lenyűgözött. A piskóta úgyszintén egyenletesen olvad a szájba, ám a marcipánbevonat és az apró marcipánrépa már addig bolondítja az egyébként oly egyszerű kompozíciót, hogy visítanom kell örömömben. Egyáltalán nem tömény, sőt inkább könnyed, mosollyal fogyasztom el, nem tömít el teljesen. És aztán…

…és aztán már bökném is az ötöst az ötös skálán, ha nem lennék volt oly gyanútlan, hogy egy esős kedden, oldalbordámmal kísérve, betévedjek egyik kedvenc helyemre. Üdvözlöm az installációkat, a Rill-család arcvonásait, a Lánchíd darabkáját a lépcső mellett, minden olyan, amilyennek lennie kell. A bökkenő csak egyetlenegy…

A kedvemet egy dolog tudja igazán elrontani. Ha van egy hely, ahol rossz az étel, rossz a sütemény és rossza a kávé, illetve a tea, nincs semmi gond. Soha többé nem megyek oda, mert minek? Nem a pénzt sajnálom, hanem a drága időmet. Ám, hogyha remek az étel, remek a sütemény, továbbá fenomenális a kávé és a tea, akkor miért kell tönkrevágni ezt a páratlan hangulatot a modortalan kiszolgálással? Hadd árulkodjak! Történt ugyanis, hogy a kedvenc fiatalember helyett egy ifjú hölgyemény bukkant föl a pult mögött. Amivel első olvasatra nem is lenne gond. Akkor, ha szeretné a munkáját. De nem szereti. A benyomás legalábbis mindenképp ilyen. Vonogatja a vállát, nem néz rám, nem foglalkozik velem, terhes vagyok számára ugyanúgy, mint mások, akik itt rohadnak a kávéházban. Nem várja meg, hogy végigsoroljam a rendelést, elmenőben visszakérdez, rám böfög néhány kérdőszót, rám, szemét vendégre. Szemben egy idős hölgy lapozgatja újságját, közben egy bort kortyolgat nagy nyugalomban. Egészen addig, míg az üdvöske meg nem jelenik egy ásványvizes flakonnal, hogy felmásszon mellette a kanapéra és meglocsolja a növényeket. Közeleg a tíz óra, zárni szeretne, kitessékel mindenkit, fizettet, sürget, elhalkul a zene, körbejár, takarítani kezd. Mi pedig nyugodt kávézásunkat meggyalázva kapkodni kezdjük ruháinkat, nehogy ránk ordítsanak, nehogy lerázzanak bennünket a székről, nehogy minket is kosznak nézzenek, akiket vödörbe kell söpörni és kihajintani az utcára.

Én pedig fizetek. Annyit, amennyit fogyasztottunk, s ezen felül még a tíz százalékot. Mert annyit illik, ez az etikett. A leány megköszöni a jattot. Mert jattot kapott, nem többet. Nem borravalót, s nem köszönetet. Csupán jattot. A különbség? Legföljebb néhány száz forint, leheletnyi. Már-már csészényi apróság ez, kérem. Ám a jelentősége és tartalma? Emberfölötti.

Ezt majd egyszer ő is megérti…