Az álláskeresés márpedig kalandos. Ez kiderülhetett ugyebár eleddig is, ám az emberre mindig - de tényleg mindig - várnak valamiféle meglepetések. Amelyekre nemhogy felkészülni nem lehet, de még álmodni sem lehet róluk. Csak megélni őket.
Amikor az egész őrült állásvadász-mizéria kezdődött, akkor még egy vidéki munkaügyi központhoz tartoztam. Bőven elégedett voltam ezzel, mivel élt bennem a gyanúper, hogy az ilyen és ehhez hasonló intézmények valójában nem sokat tudnak tenni értem. Azon kívül, hogy nagyon haragszanak rám, ha nem tartom velük a kapcsolatot, azért, hogy aztán ne tudjanak semmit se tenni értem (és így tovább…). Vagyis magad uram. Hittem is ebben, sőt a mai napig ebben hiszek, ám megáldottak bennünket egy válság-szerű fuvallattal és a munka nélkül töltött hónapok is követhetetlenül peregtek, előbb-utóbb tehát be kellett adnom a derekam és némiképp szorosabb együttműködésre kényszerültem a központtal. Mivel elvileg ugyebár még olyasmire is képesek az emberért, hogy segítenek munkát keresni a szerencsétlen delikvensnek, segítenek az elhelyezkedésben. A fővárosban élek, ezért ez a szorosabb dolog nehezen megvalósítható egy vidéki intézménnyel; ti. csak a közvetlen környezetével foglalkozhat. Ez azt jelenti például, hogy a Dél-Alföldi Regionális Munkaügyi Központ nem fog nekem munkát keresni Budapesten, mert itt nem illetékes. Tiszta sor.
Az egész bürokráciába fulladó, kusza folyamat azzal kezdődik, hogy szerzek magamnak egy fővárosi lakcímmel ellátott lakcím-igazolványt (ergo bejelentkezem oda, ahol lakom). Ha kezemben az értékes irat, akkor már semmi sem tarthat vissza attól, hogy beállítsak a fővárosi munkaügyi központok közül abba, amelyik a lakóhelyem munkanélküli polgárai fölött őrködik.
Abban a „különleges” helyzetben érezhetem magam, hogy van diplomám. Így nem a kerületi központot kellett felkeresnem, hanem a Ráday utcában lévőt. Ott van ugyanis a diplomásokkal, fiatal pályakezdőkkel és egyéb ilyen elvetemült, hasznavehetetlen figurákkal foglalkozó rejtélyes valami. Egyébként szerintem szép környéken. A Bakáts tér mellett.
Szóval egy taknyos, ködös reggelen fölkerekedtem és elbattyogtam a nevezett helyre. Reggel kilencre értem oda. A sor pedig már bőven az utcán állt. Nyeltem egy nagyot. és beálltam a sor végére. Előttem egy negyvenes nő kezdi el vágni a körmét. Patt-patt – csak úgy visszhangzik a reggeli csöndben. Néha hátrafordul és megvetően pillant rám, mit bámulom oly elképedve. Mögöttem egy szintén negyvenes fickó a haverjával a tegnap esti meccsről beszél nagy szájjal, nagy hanggal. Időnként a nagy röhögésben telibevágnak hátulról - semmi baj, a röhögés hevében már csak előfordul. Nem sokkal arrébb az egyik épületből gyermeksírás, majd ordítás hallatszik. Harangozni is elkezdenek. Tehát forog a film…
Ahogy ott birkamód álldogálunk a sorban, egyszer csak mellénk toppan egy szakadt, nagyszakállú, sárgára aszalódott bőrű idős ember, szétmállott kabátban van és profis szatyrot szorongat a kezében. Végignéz rajtunk, majd rákezd: „Rohadjatok el a büdös kurva anyátokat, úgyis elviszi mindegyikőtöket a munkásőrség”. A tömör, kifejező, egyben hatásos kezdés igen pontosan fölvázolja az elkövetkező húsz perc fő témáját. Persze szó esik még az egyik haverról is (aki amúgy is rohadjon meg). Szegény épp börtönben van, meg iszik is. A szakállas „úriember” nem rest és közli, hogy ez milyen már, kész szégyen, nézzük meg őt. Ő egyáltalán nem iszik. Egyébként ő dolgozó ember, helyt áll nap mint nap (húz egyet az üvegéből), néha éhes, de már nem kell az intézetbe járnia. Sok mindent megtudtunk róla. Bevallom én köpni-nyelni nem tudtam. Sok mindenre felkészültem, erre pont nem. Sebaj, mert a férfi hamarosan inkább a távozás mellett döntött. Mennétek mind a rohadt picsába, vagyis inkább illedelmesen elköszönt. Azzal el is battyogott a színről.
Közben a munkaügyi központ ajtaját is becsukták, mert odabent már kezdett hüsi lenni az ügyintézőknek. Megértjük. Végül is mi az utcán várunk már fél órája, tényleg hideg van. Hát még odabent mi lehet, meg egyébként üvegházhatás és ilyesmik.
Rengeteg várakozás, félálommal harcolás és miegymás után elkeveredek az egyik ügyintézőhöz. Elmesélem neki, hogy szeretnék átjelentkezni vidékről ide. Semmi gond, tegyem nyugodtan. Töltsek ki egy adatlapot, ők átkérik a szükséges iratokat és további adatokat a vidéki kollégáktól. Nekem itt már egyéb dolgom nincs, majd hívnak telefonon, amikor már hozzájuk tartozom, azután lehet befáradni a további részletek végett. Egy-két napba beletelik. Legyek türelemmel. Kedvesek voltak, rendesek, aranyosak. Kellemesen csalódtam, meg is köszöntem. Ez november közepén volt.
Aztán december közepén úgy gondoltam, akármit is mondtak - illem ide, illem oda - csak rájuk csörögnék, hogy mi a helyzet - a kutyafáját. Sok-sok negyedórányi próbálkozás után sikerül elérni őket (mindkét vonal foglalt szinte állandó jelleggel), kérdezem, hogy mégis mi a helyzet, mikor mondhatom végre büszkén azt, hogy én is budapesti munkanélküli vagyok? Az ügyintéző nem ért ehhez, de majd egy kolleganője fog tudni segíteni. Csörögjek vissza fél óra múlva. Így teszek. Elérem a kompetens kolléganőt, aki fölvilágosít arról, hogy ők bizony már november közepén megkérték az adatokat vidékről, de még nem érkeztek meg. Kérdeztem, hogy ez mégis mi módon történik.
A válasz: interneten keresztül.
Nagy levegőt vettem. Egy hónap alatt, több hetes pihenőkkel gyalog felhoztam volna az adataimat vidékről, 200 kilométerről, nekik ez a világhálón nem ment. Sebaj, nem állok neki kötekedni (óvatosan kell bánni a szavakkal, meg az ügyintézőkkel). Pedig ők tényleg kérték az adatokat. De azok csak nem jöttek. A fránya adatok. Gondoltam, hogy egy félénk kérdést mégis megeresztek: mi ilyenkor a teendő? Hát ők azt javasolják, hogy telefonáljak le vidékre és mondjam meg az ottaniaknak, hogy a fővárosi kollégák már várják az adataimat egy hónapja. Nem ártana fölküldeni. Még egyszer mondom: az interneten keresztül.
Itt már leizzadt a homlokom. Mit is kértek tőlem tulajdonképpen? Körülbelül az történt, mintha beültem volna egy kocsmába, ahol mondjuk kérek egy palack, üde Kőbányai Sört. Kiderül, hogy nincs. Erre javasolják, hogy hívjam fel a forgalmazót, hogy a hetedik kerületi XY sörözőben nincsen Kőbambi, hozni kéne, de iziben. Vagy menjek ki érte a sarki közértbe és aztán igyam meg nyugodtan a kocsmában, csak még fizessem ki nekik is.
Féltem, hogy a törékeny lelkű ügyintézőnél bármiféle cinikus megjegyzés egyenlő lehet a szentségtöréssel, úgyhogy inkább visszafogtam magam és elmerültem a rendszerben: telefonáltam vidékre. Ott pedig felvilágosítottak, hogy márpedig ők nem kaptak semmiféle arra vonatkozó kérelmet, hogy az adataimat küldjék föl a fővárosba. Mondom, hogy az nem lehet, hiszen az imént mondották azt, hogy az igénylés megtörtént. A vidéki ügyintéző is szolgál egy javaslattal: hívjam fel ismét a pestieket és kérjem meg őket, hogy személyesen tőle (!) kérjék az adataimat. Beszarok…
…de végül is így teszek. Újra telefonálok. Újra a pestieknek. Ott felvilágosítanak (ismét), hogy ők aztán kérték az adataimat, mégpedig három ügyintézőtől is. Igen ám, de nem attól, akivel most beszéltem és akihez vidéki haknijaim során tartoztam.
Már a falat vertem az öklömmel. Újfent gondolkodjunk el: mi is történt? Három vidéki ügyintézőtől is kérték az adataimat e-mailben a pestiek, ám mit tett a három ügyintéző? Látták, hogy nem ismernek engem (nem ők foglalkoztak velem), így hagyták az egészet a fenébe. Én meg ugye nyugodtan megpusztulhatok. Elvégre jogos: minden háborúnak vannak ártatlan áldozatai. Komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy vajon az fel sem merülhet bennük, hogy esetleg továbbítják a kolléganőjüknek (házon belül), vagy esetleg érdeklődnek (szintén házon belül), hogy kihez tartozhatok? A válasz természetesen az, hogy nem. Becsomagoltak, mint egy szardarabot és eldugtak az egyik fiókba. Hátha mindenki elfelejti, majd lebomlik. Legalább húztak volna le a vécén, könyörgöm! Az mégis csak elegánsabb...
Szóval megkérem a mélyen tisztelt pösti ügyintézőt, hogy próbáljon már egy újabb kérelmet elküldeni, ám ezúttal tegye már meg azt is, hogy továbbküldi annak, akivel az imént beszéltem. Oké, megteszi (nagy fölényesen, örök hála a részemről stb.), majd közli, hogy most már biztos fog működni a dolog. Hívjam vissza egy óra múlva.
Telefonálok megint bazdmeg. Egy kibaszott óra múlva. És láss csodát! Felröppennek a madarak, kisüt a nap, kibuggyanak a fák rügyei, újra habzani kezd a már rég megposhadt sör, egymás vállára borulnak a cigányok és a szkinhedek. Az adataim megérkeztek Budapestre! Idehaza a párommal felbontunk egy díjnyertes francia pezsgőt, libamájas apró falatokat fogyasztunk, estére áthívjuk a barátainkat és sírva megünnepeljük azt, hogy van igazság.
A fejemen keresztülszaladó víziót egy hang töri meg. Az ügyintéző hangja a telefonban. „Úgy tűnik minden rendben van. Már nincs is más hátra: kérem fáradjon be hozzánk valamikor”…
