Óóó, iggen! Elmúlt éjfél, szenteste van (lesz) ma. Kislányként minden évben nagyon-nagyon vágytam ezt a napot. A fa már az erkélyen figyelt le hét emelet magasságból, én pedig alig vártam, hogy reggel legyen és elinduljon a "karácsony-üzem": mamák egymás után, majd otthoni fadíszítés és evés. Az ám, az evés! A mai menü után asszem, kicsi párom holnap diétázik... Körkép a Vörösmarty téri ennivalókínálatról.
A közeli bankautomata kifosztása után vetettük bele magunkat immár ebben az évben másodszorra a vásári forgatagba. Először akkor voltunk, amikor egész nap szakadt az eső, így egy lélek sem állt előttünk sorba sem pomposért, sem krampácsért. Most nem így volt. Mivel addig még csak a reggelin voltunk túl, arra lettünk figyelmesek, hogy egész morajláskoncertet rendez a gyomrunk az illatokra reagálva. Megcéloztuk a tökipomposos házikót, azonban mikor a sor végét megláttuk felsejleni a messzi távolban, megkerestük a másik házikót, ami amellett az üzletház mellett bújt meg, ami egyáltalán nem illik a tér építészetébe :) (Így gondolom, könnyen be lehet azonosítani :)
Épp akkor lett kész az újabb tepsi a szalonnás-hagymás csemegéből, ahogy felvágta a kiszolgáló pasi, és látszott, ahogy nyúlik rajta a sajt, hát nyeltünk ám nagyokat... Szerencsére még az éhenalás előtt hozzájutottunk, és megbolondítva az ízléses kerámiakancsóskába kirakott fokhagymalötyivel, már faltuk is. Azt terveztük, hogy még egy kürtöskalácsot és egy puncsot beszerzünk, és kész a vacsi. Igenám, csakhogy Kedvesem éhes maradt. Különösen akkor jött ez nála elő markánsan, amikor a tér közepén elhelyezett kajáskuckók előtt haladtunk el. Látványkonyha - persze... Meg kell hagyni, tényleg nagyon gusztusos volt.
A kenyérlángost a szemünk előtt pakolták meg mindenféle földi jóval, és tették a fatüzelésű kemencébe, forgatták, majd csúsztatták a pultra; a többi konyha is hasonlóképpen működött: hatalmas tálakban rotyogott a káposzta, sült a csülök, széles sütőlapon a saslik, pirult a hagyma és a zöldségek, olajban a kolbász, óriásserpenyőkben a köretnek valók. Szálltak az illatok, evésre csábítva magyart és külföldit egyaránt. Talán csak az lehetett kissé identitászavaros, hogy a forralt bort hirdető kifüggesztett tábla belső oldalán - hasonló cirádás betűkkel felvésve - frissen facsart narancslevet és jégkását kínáltak. Hiába no, nem szabad a táblákat pocsékolni!
A második fogásunk saslik volt és sült zöldség. A répa roppant, a kukorica édeskés maradt, a brokkoli omlott, a hagyma üvegesen csúszkált, a kelbimbó mállott. Minden tökéletesen összeért benne, mindezekhez a zöld és fehér bab adott szintén roppanós pluszt. Pont addig sütötték az ízeket, amíg arra szükség volt az élmény megadásához. A saslik kellemsen füstösre pirulva, enyhén pikánsan szintén nagyon el lett találva, és meg kell mondjam: szalonna sosem esett még ilyen jól.
Desszertnek a kürtöskalácsost céloztuk be, szintén látványalapon működött: a néni kötényben, fejkötővel tekergette a fára a tésztát, amit aztán faszenes lángon sütöttek pont olyanra, amilyenre kell. Fahéjas cukorba görgetve a fanyar házasodott az édessel, mindezt a forró tésztán, kívül sülten, belül puhán - mennyei volt.
Eztán jött csak a feketeleves... Az innivaló. Forralt bort én is rendszeresen csinálok, krampácsot meg már ittunk (egyetemi éveim alatt én elég sűrűn, bár az teljesen más volt, mint a vásári, ez ugyanis csak halvány utánzata az igazi krampampulinak). Úgy döntöttünk, kipróbáljuk a puncsot a sarki kajáskunyhónál. Tavaly Bécsben elég szépen bepuncsoltunk, nem túlzok, ha azt mondom, ketten végigittuk a vásári választékot :) Valami olyasmire számítottunk hát itthon is. Nem az volt. Az itteni puncs kábé a feloldatlan szörphöz volt hasonlatos, iszonyúan émelyítően édes volt, kis hűlés után is kábé félkortyonként lehetett iszogatni, azt is csak fanyalogva. Mondanom sem kell, milyen élettani hatásai vannak a túlzott cukorbavitelnek: száj kiszárad, gyomor sűrűsödik, tudat beszűkül: INNI de azonnal!
Visszavittük hát a majdnem teli begréket, Kedvesem azért leküzdötte a felét, én csak négy kortyot ittam és annyi elég is volt. Bögre vissza: szöveg annyi volt csak, hogy nagyon édes, így a tartalmát is visszaadjuk. Csaj válasza: nem mondták, hogy édes? Hát, nem. De, köszi. Jövőre maradok azthiszem a forraltbornál, vagy a krampácsszerűségnél. Az a biztos :)
A Deák téri non-stopban vízhez is jutottunk, hazaérkezés után pedig átadtuk magunkat az emésztésnek, és vártuk, hogy a tömény cukor és a zsiradékok kissé feldolgozódjanak. Holnap csirkemell lesz az ünnepi menü, semmi nehéz... És semmi cukros.
Update 12.24 9:49: enyhe gyomorrontással küzdünk. Már fő a kamillatea, és edddig csak pirítóst sikerült leküzdeni. Igaza volt anyukámnak: házipálinkával kellett volna szétcsapatni az ízeket (zsírtcukrot - fúúúúúj) este. Akkor nem lenne baj. Lehet, hogy a mai menü egész nap pirítós lesz?
