Néhány héttel ezelőtt kedvenc kis füstös búfeledőnkben, a Könyvtár Klubban töltöttük a bizonyos szempontból jobb sorsra is érdemes péntek esténket. Nem gondoltuk volna, hogy különösebb ívet kap majd az éjszaka, s így melange-ba és hasonló szirupokba öltük gondolatainkat. Aztán jött egy zenekar. Amely pedig tök jó volt. Néhány dal után már az asztalon doboltunk, trappoltunk a lábunkkal, szorgalmasan headbang-eltünk, s végülis egy igen remek buli kerekedett a bágyadt hangulatból. A Pluto zenekarral volt dolgunk. Már azon az estén megszületett az elhatározás, hogy megkérdezzük tőlük, amit meg kell. Így is lett. Nem sokkal később beszélgettünk Nemes Andrással, a zenekar alapítójával a LuMú kávézójában.

Jól vettem észre, hogy eléggé elfoglalt vagy?

Igen, most készült el az új klipünk, amely a napokban debütált a Quart.hu-n. Az Elszabadulás című számunkhoz készült, a különlegessége mondjuk az, hogy én magam rendeztem. A klip ötlete már tavaly megvolt, csak a megfelelő táncos lányokat kellett megtalálni. Ez is egy ilyen alacsony költségvetű, minimál klip, amit persze filmes barátaim segítségével, Csoboth Attilával és Tősér Ádámmal csináltam, akik végül is az egészet tető alá hozták, felvették és vágták.

Korábban azt nyilatkoztad magadról, hogy csapnivaló menedzser vagy, s főleg ez az egyik hátráltatója a zenekar további előrelépésének. Ám, ha jól érzékelem most mintha valamiféle menedzsment felállt volna körétek?

Ez így is van. Év eleje óta van egy Media Event nevű manementünk, meg ott egy ügyes koncertszervező lány, Molnár Zsuzska. A szervezésen kívül, plakát- és szórólapgyártásban, valamint a videoklip összehozásában is segítenek. Idővel lemezkiadás is lehet. Szerencsére jóval több fellépésünk van idén. Tavaly még egy fesztiválon se játszottunk, idén három nagy fesztiválon is leszünk majd. Ráadásul idén már a Petőfi Rádió is játssza a dalainkat. Szóval más már a zenekar megítélése.

Vagyis most már abszolút a zene vette át a főszerepet az életedben?

Igen. Az utóbbi időben ez a jellemző. A Pluto mellett a Biorobotban is játszom, meg szoktunk Bérczesi Robival (ex-Hiperkarma - HV.) is fellépni duóban, akusztikusan. Szóval igen, most épp elmondhatom, hogy a zenéből élek. Bár hozzátenném, hogy rosszabbul, mint eddig bármikor.

"Most más világot élünk"

Ezzel együtt nyilván az időbeosztásod is némiképp változott. Ez főleg azért lehet érdekes, hiszen családos ember vagy.

Eddig is hasonló volt a helyzet. Az igaz, hogy több az elfoglaltságom esténként. Lehet, hogy egy átlagos családban a szülők hétköznap 9-től 5-ig dolgoznak, aztán otthon ülnek a tévé előtt. Nálunk ez sosem volt így, nem számítottunk átlagos családnak korábban sem. Szóval olyan nagy változás azért nincs az életemben.

Több helyütt találkozom azzal, hogy „alteros” zenekarként neveznek meg benneteket. Szerinted mit jelent veletek kapcsolatban ez a kifejezés, illetve egyáltalán mi az, hogy alternatív?

Általában akkor láthatsz ilyet, amikor a cikkírók a tipikus első, bevezető mondatokat keresik. Igyekeznek meghatározni a zenéket, mint minden zenekart, megpróbálnak elkönyvelni a hangzása, a zenei nyelvjárása alapján. Ezek a színtér-kategóriák Magyarországon, hogy például metál, ska, indie, elektronikus és aztán természetesen az alternatív is. Minket ez utóbbiba sorolnak. Mert nincs a gitáron annyi torzító, meg  nincsenek elektronikus kütyük..... Tehát az alternativ ma egy szintér címkéje.  Régen teljesen mást jelentett. Azt, hogy valaki teljesen szembement a könnyen eladható, a többségnek megfelelő zenét készítő popzenekarokkal, vagy akár az egész társadalmi berendezkedéssel, mint mondjuk az Kontroll Csoport. Most más világot élünk. Amit mi csinálunk, az ma tulajdonképpen a pop-rock. Nem sokban különbözik a  főáramba került hazai zenekaroktól, akik a fesztiválok nagyszínpadjain játszanak, mint a Quimby. Csak annyi az eltérés, hogy nekik már nem keresnek skatulyákat.

Szóval pop-rock…

Mondjuk mi szeretjük rock ’n’ roll zenekarnak nevezni magunkat. Ezalatt inkább hozzáállást, attitűdöt értünk: hogyan megyünk fel a színpadra, hogyan szólalunk meg, illetve, hogy mennyire nem akarunk megfelelni elvárásoknak. Mert az hogy fesztiválok meg nyomulás, az csak a kisebbik része a történetnek. De persze nem skatulyázhatnak be minket úgy, hogy rock ’n’ roll, mert azt hinnék, hogy Elvis Presley dalokat dolgozunk fel.

"A lényeg, hogy milyen a dal"

Sőt, tulajdonképpen dalaitok rögzítésének módja is alternatív, hiszen nem éppen szokványos körülmények között történik, hanem jobbára konyhában, kamrában és hasonló helyeken.

Így van. Én kifejezetten szeretem az alternatív szót, mert ez valami eredetihez közelállót fejez ki. És ez igaz lehet a hangzásunkra. Mondok egy példát. Legutóbb az ismerőseimmel a rádióban meghallottunk egy Pluto-számot egy Oasis és egy Massive Attack dal között. Azt mondták, hogy olyan volt, mintha egy konyhában ülnénk és ott gitároznánk. Vagyis valami elég szokatlant tapasztaltak. Nyilván mondhatták volna azt is, hogy egyszerűen csak szarul szól. Másfelől mégis csak izgalmasabb, mint a megszokott, profi hangzások. Persze ezt részben a korlátaink szülték, mivel korábban nem volt más lehetőségünk. Nem volt se menedzsment, se pénz. De nem vagyok biztos benne, hogy most majd változtatunk ezen az alternatív hangzáson.

Szóval nem él bennetek a kényszer, hogy professzionális körülmények között, stúdióban rögzíthessétek a dalaitokat?

Nem igazán. Sok mindent kipróbáltunk, lehet így, lehet úgy... különben is, már megcsináltak mindent. Így ennek fényében én már nem tartom fontosnak azt, hogy szól mondjuk a lábdob. Az a lényeg, hogy milyen a dal. Engem ez érdekel. 

Egyébként a visszajelzések mennyire fontosak? Most egyáltalán nem arra gondolok, hogy felbukkannak a dalaitok a rádióban, illetve, hogy egyre több koncertet adhattok, hanem arra, hogy vajon a dalban megfogalmazott gondolatok abban a formában jutnak-e el az emberekhez, ahogy te azt elképzelted?

Az egyszerű visszajelzések jól esnek. Nyilván jó az, amikor odajönnek hozzád koncert után és azt mondják, hogy ez szuper volt. De egyrészt ilyen személyes gesztusból nincs annyi, ami meg máshonnan, az internetről jön, azok csak információk. Információból pedig már kezelhetetlen mennyiség zúdul ránk. Egyáltalán nem ez határozza meg, hogy milyen lesz egy következő dal.

Az információrengeteg nem veszélyezteti azt a világot, ahonnan jönnek a zenék? Egy interjúdban említetted, hogy vannak olyan kis odúk, ahová vissza lehet bújni ebből az élettérből, ahol aztán megszületnek a dalok is. Ám időnként könnyen tűnhet úgy, hogy ez a sok információ ebbe az odúba is szeretne betörni.

Ezt jól látod. Arról van szó, hogy minden folyamatosan elértéktelenedik, egész egyszerűen azért, mert mindenből túl sok van. Inflálódnak a zenék, a zenekarok, a termékek. Egy ilyen telitett világban egyfelől nehezebb kitűnni, másfelől nehezebb elbújni is.

Tulajdonképpen a zenét a kényszer szülte, hiszen el kellett menekülni egy bizonyos helyre, ahol aztán megszülethetnek a dalok?

Hogy a dalokat mi szülte, azt nem tudom, de szerintem más sem, aki ezzel foglalkozik. Ezek csak úgy jönnek. Aki dalokat ír az egyszerűen erre nyitott, és megtalálja azokat ötleteket, szövegsorokat, amik felülről esnek le, vagy pedig előttünk hevernek a földön. Azt nem állíthatjuk, hogy aki dalt ír, annak mondjuk gazdagabb a tudatalattija, több rejlik benne, mint egy másik emberben. Nyilván nem. Ugyanolyan ember, mint a többi.

"Nehezebb elbújni"

Mi van, ha már nem veszed észre ezeket az eléd pottyanó apróságokat?

Semmi. Akkor majd nyilván egy darabig nem írok, de hát ebből nem lesz gáz, ez senkinek sem fog feltűnni, senkinek sem fog hiányozni. Más lenne a helyzet, ha mondjuk az angol popipar kellős közepén lennénk, kezünkben öt lemezre szóló szerződéssel. Nagy nyomás lenne azon agyalni, hogy slágeres lemezt írjunk, amelyeknek sikeresnek kell lenniük, különben elbocsájtanak minket, és ugrott a karrier. Magyarországon eleve nincs ilyen, ami ebben az értelemeben tök jó dolog. Igaz, hogy így zenészként nem fogsz sok pénzt keresni, sosem leszel gazdag, viszont szellemileg ez egy nagyon jó dolog.

A zenekar egyébként gyerekkori álmod volt?

Körülbelül 14 éves koromban engem is utolért a lázadás. Addig szüleimmel együtt Beatlest hallgattam, vagy popzenét a rádióból, akkor viszont rákattantam mindenre, ami szokatlan. Csak olyan másolt kazettákat voltam hajlandó meghallgatni, amelyek nem jelentek meg lemezen. Természetesen azonnal zenélni is akartam… ez pedig azóta tart. Nagyon sokáig sem a zenekaraim, sem pedig a dalaim nem voltak elég jók, így aztán nem is gondoltam, hogy nekem ezzel komolyabban kellene foglalkoznom. Másfelé is orientálódtam, művészeti iskolákba jártam, rajzzal és grafikával foglalkoztam. Egy idő után azonban rájöttem, hogy a dalszerzéshez jobban értek, mint az alkalmazott grafikához, és sokkal jobban is érdekel.

Ha visszanézel az eddig megtett útra, mi az, amit a zenének köszönhetsz?

Nekem a koncertezés, zenélés olyan pillanat, amikor úgy érzem, hogy igazán élek. A legtöbben idejük jelentős részében, mondjuk valami munkaidőben, vagy amikor a számítógép előtt ülnek, nem ott vannak, ahol éppen, hanem egy áttételes világban. Soha nem az adott pillanatnak és az adott pillanatban élik meg az életet. Ám, amikor zenélsz, s ebbe nem csak a koncert számít bele, hanem mondjuk előtte az erősítők pakolása is, akkor átérezhetsz egy igazi dolgot. Mint a szülés vagy a temetés, ezek is valódi pillanatok. Amikor ilyesmit élsz meg, akkor jössz rá igazán, hogy életed nagy részében egészen lényegtelen dolgokkal baszod az idődet. A zene nekem igazán átélt pillanatokat ad.

"Amikor úgy érzem, hogy igazán élek"

Vagyis amikor a színpadon állsz, akkor találkozik egymással a való világ és a már említett menedékhely?

Igen, ez egy kritikus helyzet is, egyáltalán nem kényelmes szituáció. Amúgy én nem szeretem a kényelmet, mert szerintem gyáva dolog a kényelemre való törekvés egy olyan ember részéről, akinek egyébként sok minden megadatott, ki vannak elégítve az alapszükségletei. Szóval nem egy hajléktalanra gondolok, aki a csupasz föld helyett szeretne végre egy kényelmes ágyban jót aludni. Olyanoknak, mint te meg én, inkább az éles helyzeteket érdemes keresniük. Mint a sziklamászást, csak én nem sziklát mászok, hanem mondjuk koncertezem, így keresem az éles élményeket.

Frusztrációt?

A frusztráció lépten-nyomon megtalálhat, szóval azt nem kell keresni, azt csak egyfajta mederbe kell terelni. De ez nekem nem fontos, hiszen nem a frusztráció vezérel.

Például amikor ott áll az ember a színpadon, akkor azért kitárulkozik. Ez is egy félelmetes helyzet, nem?

Egy rockzenekar végül is eljátssza a dalait, vagyis lenyom egy műsort. Fölszáll egy hullámra, amellyel aztán végigmegy az estén. Ilyen értelemben nem állunk meztelenül az emberek előtt. Sokkal inkább lecsupaszít az a helyzet, amikor két szám között beszélni kellene azokhoz az emberekhez, akiket nem ismerek. Két szám között még levegőt venni is nehéz, nemhogy mondani valamit. Ezért aztán nem is nagyon szoktam konferálni. Eközben viszont a másik oldalról is kitárulkozhatnak feléd, mondjuk amikor táncolnak a zenédre. Valaki veszi a bátorságot, és nem csak a falnak dőlve figyel, hanem egy kis klubkoncerten előremegy ugrálni és énekelni a dalokat. Egy stadion-koncert például már nem erről szó. Az már  tömegpszichózis. A nagyzenekarok is másról szólnak. Talán ők azok, akik kiszolgálónak érezhetik magukat. Az ő esetükben sok pénzről, felelősségről van szó, kötelező sok embernek örömet okozniuk. Az a történet már megint arról szólhat, hogy másoknak megfeleljenek.