Újabb hazafias, patetikus Soproni sörreklámmal lettünk gazdagabbak. Illetve, ha gazdagabbak éppenséggel nem is lettünk véle, mindenesetre a spot már felbukkant, ezzel egy időben szűk körben néhány torok fölhorkant, a többség pedig továbbra is a fotelba folyva és nyáladzva veszi tudomásul, hogy már megint egy sörreklám szakítja félbe a Barátok közt című izét. Egyébiránt arra keressük a választ, hogy jó-e ez nekünk, vagy mégsem? Vagy egyáltalán mihez kezdjünk vele?

A Szívlapát a minap számolt be arról, hogy a Soproni újra megjelent a reklámfelületeken, elsősorban újabb filmjének köszönhetően. Az említett blogon mindent megtudhatunk a zenéről, marketingről meg egyebekről, most nem is ez a lényeges. Azon gondolkoztam el egy röpke pillanatra, hogy kell-e ez nekünk, avagy sem, illetőleg, hogy mi ez?

A reklám ugyanazzal a vehemenciával, ugyanazzal a lendülettel, ugyanabban a témában folytatja, ahol tavaly abbahagyták. Ezúttal - sok más mellett - én is jogosnak gondolom azt a vélekedést, amely szerint ez a dolgozat már inkább közelít a giccs kategóriája felé. Hiszen van itt minden, ami szem-szájnak ingere: esztergomi bazilika, ménes, tyúkhúsleves, haverok, csajok, tábortűznél gitározás, szerelmesek, pályaudvar, búzamező, Lánchíd, Parlament, Duna, baromi ütős zene stb. Ja, és Radnóti, természetesen, mert hogy övé ugyebár a vers, amelyet szavalnak a lendületesen pergő képsorok közben. Szóval úgy összességében az a lényeg, hogy ismét az arcunkba kapjuk azt, hogy hej, a betyár mindenségit, mégis csak egy bámulatosan megindító dolog magyarnak lenni!

A kérdés számomra az, hogy az ilyen és ehhez hasonló videók (mint például a Budapest Business Region-höz kapcsolódó) mit érhetnek el? Ne legyünk naivak, a végső lényeg persze az, hogy eladásokat generálnak-e valamilyen módon, ám a rengeteg hozadék közül hadd válogassak! Vajon az ilyen rövid kis filmek képesek-e arra, hogy elindítsanak valamit az emberekben, urambocsá’ tömegekben? Fölvázolom az általam elképzelt képet és máris világos lesz, hogy mi a fenét próbálok feszegetni.

Úgy vettem észre, hogy nagyon sok ember valami csuda elborult alternatív világban él. Egy örökös álomban, egy állandó jövőképben, egy elképzelésben. Legyen szó fiatalról, vagy idősebbről. Van nekünk egy országunk, ami a benne élő többség meggyőződése szerint ritka szar hely. Ennél szarabb már tényleg csak a rémmesékben létezik. Gonosz itt mindenki: a szomszéd, a cigány, a zsidó, a meleg, a rendőr, a békávé-sofőr, a tanár, a diák, a főnök, a titkárnő, az ügyintéző. Mindenkinek az a fő foglalkozása, hogy szíve legmélyéig egy utolsó tetű legyen. Közben az ország egyre csak züllik, a nemzet rákfenéje Budapest, amely egy rántott hús alakúvá nyiszált egykori dicső háromtengerpartnyi világbirodalom vízfeje. A korrupció, a bűnözés, a bürokrácia, a köcsögség nem ismer határokat, mindenki gyűlöl mindenkit, mindenki lop, csal, hazudik. Aztán vannak itt választások, meg válság: rohadjon el az összes nyugdíjas, mert a komcsikra szavaznak; az összes segédmunkás, mert a nácikra szavaznak; az összes füvescigis kis szemét fiatal, mert elempéznek, vagy mit. Ja és persze pusztuljon Orbán és a gárdája is. Közben a pénz meg csak egyre fogy. Bezzeg a rohadt rózsadombi senkiháziaknak, meg a főnöknek akkora autója van, hogy ki sem lát a volán mögül, az űrbe megy nyaralni és ráadásul még nem is adózik. És éldegélünk ebben az általános nagy elkeseredett károgásban. Amiből néha el lehet menekülni álmokba, illúziókba. Milliók választják például az erre remekül megfelelő televíziót, a rádiót. A Barátok közt, a Jóban-rosszban, a Bumeráng, a Pirí… Morning Show. Ezen aztán lehet rémüldözni, röhögni, borzongani és fröcsögni, feszültséget levezetni. Közben apa fölbonthat egy doboz sört, atlétában, mosdatlanul feküdhet az ágyban, anya addig olvassa a Kiskegyed, vagy a Story horoszkóp rovatát, amelyből kiderül, hogy hamarosan szerencséje lesz a szerelemben, a gyerekek pedig elvannak és nézik a pornót a neten, vagy csetelnek.

Egyszer csak ebbe az idilli képbe belerondít egy ilyen reklám: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,…” A képek peregnek kíméletlenül, Radnótit pedig csak úgy szavalják. Alig több mint röpke fél perc alatt kiderül, hogy e lángoktól ölelt kis ország mégsem olyan szar hely. Kiderül, hogy nem máson, hanem az egyénen múlik, hogy kínos dolog-e magyarnak lenni. Kiderül, hogy volt egy fickó, akinek semmije sem volt, akit elvittek, kiszakítottak innen. Aki erőltetett menetben vánszorgott addig számára ismeretlen tájon keresztül ,fegyveres őröktől kísérve, bolháktól, legyektől, mocsoktól, verésektől, megaláztatásoktól meggyötörve. Aki a félhomályban, a sötétben ujjával tapogatva karcolta a papírra, hogy mit jelent neki a szülőhaza. Aki emlékezett a régi szerelmek lábnyomára, a hol méz, hol pedig áfonya ízét idéző csókokra, a füttyös gyümölcsökre, az erdőkre, a sírok közt sírogató anyókára. A fickó, akit már nem véd meg semmi: sem emlék, sem varázslat. Akinek nem volt semmije, s aki röviddel halála előtt tudta, hogy nem is lesz már sosem. Aki minden reményt, minden szerelmet, minden világi jót elveszített, s mégis emlékezett oly sok mindenre, például a hazájára, s amit az adott őnéki.

Vajon – akár csak egy pillanatra is – két korty sör között megáll-e néhány gondolat erejéig ez a negyven négyzetméteres panellakásban izzadó szőrös, pocakos, ronda jószág? Vajon gyúl-e halovány szikra a kőbányai lakótelep valamelyik szürke épületében. Vajon egy picit összeszűkül-e valakinek a pupillája? Vajon valaki egy lélegzetvételnyi momentumra felidézi-e azt az áfonya ízű csókot, amit az az elhanyagolt, elrongyolódott „anyának” hívott nő adott egykoron rengeteg küzdelem árán? Vajon felvillan-e az a kép a rég meg nem látogatott Városligetről, a Várról, vagy a Balatonról, a tíz éve nem látott barátokról? Vajon valaki leemeli azt az érettségi óta a polcon porosodó verseskötetet és elmerül benne néhány percre? Vajon valakiben felmerül-e az igény arra, hogy gyertyafényben, jó bor mellett beszélgessen a feleségével a tévé bámulása helyett? Vajon valakinek eszébe jut, hogy inkább sétáljon egy nagyot az asszonnyal a jól ismert sötét árkádok alatt a délutáni talk show helyett? Vajon valakinek eszébe jut, hogy a sok szar mellett legalább annyi, ha nem több, ám sajnos nem olyan harsányan megjelenő jó is van ebben az országban? Vajon…

… és hirtelen mindennek vége. Vége a reklámblokknak. A képernyőre beszalad a Berényi-klán feje, aggodalmasan odavakkant valamit Klaudiának, aki a fogát vicsorítja, majd sejtelmesen belenéz a kamerába, a televízió-rajongók elképedt pofájába, s elréved: ez a gaz Miklós már megint töri a fejét valamiben.

A család a televízió előtt nagy izgalmában mindent elfelejt: örömöt, bánatot, derűt, s borút. Elfelejt szülőhazát, lángokat, messzeringó gyerekkort, fatörzset és gyönge ágakat.

S valaki ilyenkor valahol szomorúan felsóhajt:

itthon vagyok…