Fiatal vagyok, bevallom. Nehézkesen, töredelmesen, de bevallom. Így hát az én életemet közvetlenül nem igazán befolyásolta a Balázs Béla Stúdió működése. Szerencsére most mégis lehetőség nyílt arra, hogy legalább töredékét bepótoljam annak, amiről egykoron koromból fakadóan lemaradtam. 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját a legendás Balázs Béla Stúdió, a Műcsarnok pedig megemlékezett erről. Egészen február 21-ig van lehetőség ellátogatni a Hősök terére és megmártózni a nagy-nagy magyar undergroundban.
Huszárik Zoltán, Tarr Béla, Maurer Dóra, Szabó István, Tímár Péter, Dárday István, Grunwalsky Ferenc, Jancsó Miklós, Wahorn András. Ahogy mondani szokás: még sok-sok soron keresztül sorolhatnám a neveket, amelyek a BBS-hez fűződnek. Mindannyian a magyar művészvilág fajsúlyos alakjai. S mindannyian beledobtak valamit a honi állóvízbe, sőt némely esetben a fodrok túlértek az országhatáron.
A kiállításnak „csupán” apropóját adja az évforduló, a stúdió keretein jóval túlmutató élményben lehet részünk. Megismerhetjük azt, ami a szemünk előtt történt és mégsem láttuk meg. Talán ez volt a magyar underground egyik legfontosabb szerepe: megmutatta azt, amiben az emberek éltek, amit az emberek nem mertek, vagy éppenséggel nem akartak elhinni. Megláthatjuk, milyen folyamatok, gondolatok, félelmek működtek a magyar társadalomban az álmatagon tartott néhány évtized során.
Személyes élményem a kiállítással kapcsolatban inkább kiábrándító jellegű. Ha lehet ilyet mondani, akkor pozitív értelemben történt ez. Hadd fejtsem ki! Vidéki kisvárosból származom, ahol a rendszerváltás előtti időket (s jellemzően az azt követőt is) az emberek csupán megélik, de föl sosem fogják. Szüleim és barátaim egy része a paneldzsungel valamely szegletében éldegélt, soha a büdös életben nem találkoztak olyasmivel, hogy Balázs Béla Stúdió, Fészek Klub, Kontroll Csoport, Balaton, de szerintem még Cseh Tamás is csak hallomásból élt köreikben. Ami a kőkemény kulturális valóságot jelentette az nem más volt, mint ami Aczél György (és követői) „kényes” szűrőjén is átment, ami az ideológiai építményt csak alig veszélyeztethette: Neoton Família, Ki mit tud?, Supra Hits válogatások és hasonlók. Az egyszerű embereket, odalent vidéken vajmi kevéssé foglalkoztatta az, hogy mi is az a fránya szocializmus. Volt munka, volt kenyér, lakás, több mégis mi kéne? Nyilván nem volt ez másként a fővárosban sem, legalábbis többségében, ám ott a ködös belvárosi kerületekben mégis csak burjánzott valami. A finoman fenntartott látszatidealizmussal szemben fellelhető volt a finoman bujtatott lázongás is (III/III-asok által megfigyelve nem is kevéssé, hiszen még Dargay Attiláékat is beköpték, amikor Disney-rajzfilmekből szerették volna ellesni az animáció alapjait).
Szóval egy szürke, mindennapi küzdelemmel átitatott világból érkeztem a Műcsarnok kiállítására, ahol aztán megdöbbenéssel, s némi megnyugvással fogadtam, hogy márpedig igen is élt, s lélegzett az underground Magyarországon. Éspedig az a fajta underground, amely megpróbál előremenetelni, konvenciókat ledönteni, szabályokat átírni, kereteket feszegetni azért, hogy aztán végül egy leheletnyit fordíthasson a világ kerekén.
A Műcsarnokban pontosan ezzel találkozhatunk. Az eldugott pesti szobaszínházak világával, a kreativitás legkülönfélébb formáit kiélő fiatalokkal, a sorok között üzenő dokumentumfilmekkel, tudomány- és művészeti ágak találkozásaival, a kísérletező bátrakkal, akiket később vagy benyelt a mainstream, vagy elragadott a külföld, vagy elmerültek önnön nagyságuk árnyékában, hogy aztán jöhessenek a többiek.
Bevallom egy olyan világgal találkoztam, amely amellett, hogy elgondolkodtatott, némely pillanataiban meg is rémisztett. Legalábbis Wahorn András biztos, hogy megrémisztett (a pszichedelikus módon, piros-sárga fényekben úszó koncertfelvételen a „női agyvelő” ismételgetése példának okáért ilyesmi). De ez tényleg csak egyszeri alkalom volt. Emellett kiváltképp tetszett az, hogy milyen gazdag anyag segít a látogatónak abban, hogy elmerüljön az adott korban. A falakon régi újságcikkek, leleplező riportok mutatják be a sokak számára „egyetlen” magyar szépségkirálynő, Molnár Csilla tündöklését és bukását, elolvashatunk egy levelet, amelyet egy képzőművész írt kétségbeesésében valamely Pártbéli tisztségviselőnek, mintegy kimagyarázva műve bűneit, emellett rengeteg fénykép nyújt bepillantást az akkori világmegváltó fiatalság mindennapjaiba.
A tárlat (?) megtekintéséhez elsősorban időre lesz szükség, mivel a filmek sokasága a fő. Azok megtekintése pedig ugyebár időbe telik, mégpedig nem is kevésbe. Hiszen mondjuk néhány dokumentumfilm és egy-két korszakalkotó mű végignyálazása az egész délutánunkat felemésztheti. Ennek fényében pláne örömömre szolgált, hogy a belépőjegy mellé karszalag is járt, amellyel később is visszamehetünk, így nem vagyunk rákényszerítve arra, hogy „izomból” kiélvezzük, amit csak lehet.
Mégis tehát mi a konklúzió? Az, hogy megnyugodtam. Mégpedig azért, mert régóta létezik már idehaza is az igazi filmgyártás. Igaz, hogy csak szűk körben, lelkesedésből és álmokból kifolyólag, de létezik. S én ajánlom, hogy aki csak teheti, ismerje meg. Simán megéri!
