Történt úgy velem is mint oly sok emberrel mostanában: az álláskeresés ingoványos, egyúttal nem kevésbé kalandos mezejére léphettem. Ez ugyebár együtt jár mindenféle unalmas, adminisztratív sallanggal is – ilyen például a munkaügyi központok látogatása, értelmetlen papírokkal való idétlenkedés, motivációs levelek írása, nyelvtanulás és egyéb őrületek -, ám van ennek érdekes része is. Ez pedig a terepgyakorlat.
Én legalábbis így hívom azt, amikor a sok önéletrajz küldözgetés után egyszer csak eljön a várva-várt szent pillanat, csörren a telefon és elkezdődhet a digitális világból való kilépés, nyelhetem a piros kapszulát: állásinterjúra hívnak. Az ember szemébe könny szökken, köszönetet ád az égieknek, a mantra, a tantra és minden egyéb fontos irányzat felé pedig megteszi a megfelelő hálálkodási rituálékat majd útra kel.
Engem speciel Tordasra hívtak. Elsőre nem tűnik nagy kalandnak. Egy alig 2 ezer lelket számláló apró kis község Budapesttől 30 kilométerre, Fejér megye keleti részén, a Szent László patak partján. Már ez a néhány apró adat is édes-bájossá varázsolhatja képzeletünkben eme gyöngyszemet. Aztán persze icipici utánajárás után fény derülhet arra is, hogy itt élt Cseh Tamás másfél évtizedet, illetve, hogy sok bolond művész menekült Tordasra az elmúlt időkben és ez is ad némi kellemes ízt az összképhez. Ennek megfelelően van nékik egy jó kis fesztiváljuk „Fösztivál” néven, jazz és blues muzsikával, színdarabokkal miegymással, ezen felül még az ország első szabad falurádiója is itt leledzik („fogható falutáblától falutábláig”), amely a születésnapját a fővárosi Gödör Klubban ünnepli. Szóval egy kis pezsgő szellemi fészek képe sejlett föl előttem, egy igazi kis ékszerdoboz, ahol sok elvetemült művész váltja meg a világot nap mint nap. Nos, egy ilyen helyre kerestek kulturális szervezőt, én pedig jelentkeztem. És, ahogy már említettem volt: felhívtak - szívemben fény gyúlt.
Amely persze hamar ki is hunyt…
Kezdődött a dolog azzal, hogy a 30 kilométerre fekvő községbe kábé egy óra az eljutási szintidő, amihez ráadásul vonatot és buszt is illik igénybe venni. Sebaj, ezt még csak-csak be lehet nyelni, hiszen mondjuk a huszon-ezredik kerületből is nagyjából ennyi idő alatt lehet eljutni a belvárosba. A gyakorlat nyilván mást mutat. Kezdődött a dolog azzal, hogy egy szép, borongós, hófúvásokkal megáldott téli estén 18 óra 40 percre vártak. Semmi gond. Nem volt. Legalábbis a Déli pályaudvarig. Ott ugyanis életemben először találkozhattam olyan felirattal, hogy „A vonat nem indul”. Én kis naiv hülye elfelejtettem, hogy havazik és ilyenkor Magyarország három legnagyobb (nemzetközi) vasútállomásán általában megszűnik a közlekedés. Én feledékeny, ejnye! Szerencsére nem volt gond, ugyanis időnként egy-egy random járat elindult a Déliből, így most már körülbelül el tudom képzelni, mit jelent az orosz rulettel kapcsolatban tapasztalható bizonytalansági faktor. Háromnegyedórás késéssel sikerült eljutnom Martonvásárra – itt illik átszállni a tordasi buszra Gyúró felé (röhej).
Nem is tudom, talán meglepődtem. Igazából megalapozatlanul tettem ezt, elvégre nem kellene megilletődnöm azért, mert végtelenül lepukkant, mocskos, átfagyott, szemetes, gusztustalan, aljas, ocsmány vasútállomásra lelek valahol széles e vidéken. Most ez sikerült. A martonvásári pályaudvar (sic!) várója kritikán aluli: széthajigált sörösdobozok, latyak, falfirkák, szétkopott berendezések, tavalyi menetrendek, részeg fiatalok. A helyiek a rutinos öreg rókák rezignált arckifejezésével tűrték a mínusz 10 fokot a váróban, amíg megérkezett a busz. A busz, amelyen egyébként szemre mérik a jegyárat. Én rutintalan barom fizetés után még meg is kérdeztem, hogy nem kapok jegyet, ám olyan megvető, morcos ábrázat volt a felelet, hogy megértettem: ezt a kérdést nem jó helyen tettem fel. Elfoglaltam hát a helyem a 10 lelket számláló utazóközönség tagjai között, s izgatottan vártam, hogy felhörögjön a motor – addig figyeltem a leheletem.
Hamarosan dübörögni kezdtek a lóerők, s nekilódult a busz – majdnem menetrend szerint. Tudtam, hogy Tordas és Martonvásár között hangyabokányi a távolság, így aztán az ablakhoz tapadtam, nehogy eltévesszem a falutáblát. A lámpák fényében hirtelen megpillantottam a hőn áhított táblát: Tordas – innen nagy baj már nem lehet! Az utasok zöme felpattant, kigyulladt a „stop” jelzés, hamarosan megállt a jármű és szálltunk is le szorgosan. Bele a térdig érő hóba… Sebaj, a lelkesedésemet letörni már nemigen lehetett, érdeklődtem hát egy nénitől, vajh merre találom a polgármesteri hivatalt. A válasz: a falu másik végében. Bazmeg…
Rövid útbaigazítás után elindultam. Valamerre. Hál Istennek a járdáról el volt takarítva a hó, úgyhogy viszonylag jó tempóban tudtam előrehaladni a jeges szélben. Nagyjából 10-15 perce gyalogolhattam, amikor először vettem észre azt, hogy már nem is érzem az ujjaimat és, amikor először éreztem úgy, hogy nincs is rajtam a kabátom. És, amikor először találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a járda elfogyott… Igyekeztem lehetőségeimhez mérten a helyi szokásokhoz igazodni, vagyis követni a lábnyomokat, amelyek az árokba vezettek. Hát akkor irány az árok! Elindulok lefelé. Elcsúszok. Igyekszem feltápászkodni, arcomba csapja a havat a szél. Négykézláb idétlenkedek az árok mélyén, nyelem a havat. Ekkor már a pokolba kívántam Tordast, az álláskeresést, mindent. Sikerül megragadnom az árok szélén reszkető bokrot, valahogy ki tudok kászálódni az árokból – követve ugyebár a lábnyomokat.
Visszajutottam a főútra. Amelynek mentén nem volt járda, így hát az út mellett bandukoltam tovább. Ami főleg azért volt kellemetlen, mert egy kanyarban másztam ki az árokból, s így némi meglepetést jelenthettem az autósoknak, akik a hóesésben és a sötétben nem győztek dudálni és manőverezni. Ennél a pontnál már a kezemben tartottam a mobilomat, azzal a feltett szándékkal, hogy hívok egy taxit Pestről és elhúzok innen a francba. Mivel azonban sokáig gondolkoztam, elgémberedtek az ujjaim, így egy időre kénytelen voltam ismét a zsebembe dugni a kezem. Folytattam hát utam – egy darabig az úton. Két oldalt sötét bozótos. A rémisztő csöndet csak időnként törte meg kutyaugatás, egyébként a hébe-hóba felsüvítő szél társaságán túl mindössze a holdvilág jelentette egyetlen támaszom.
Néhány százméternyi séta után járdára leltem! Cammogtam tova. Éreztem, hogy jó úton járok. Szemben megpillantottam a templomot. Felsejlett bennem a barátaimmal előszeretettel alkalmazott bonmot, ami minden falura igaz. Ugyanis pillanatok alatt helyinek tűnhetsz, ha csak annyit sütsz el: „ Ott lakom a templommal szemben, a kocsma mellett, ahol van a bolt, nem messze a polgármesteri hivataltól”. Ezzel a néhány támponttal az egész „központot” el lehet intézni. Szóval „nem messze a polgármesteri hivataltól”, ennek most is így kell lennie.
És minő meglepetés: így is lett! A községháza kihaltnak tűnt, csupán a karácsonyi fények villództak rajta. Mégis ki a halál lenne itt este negyed nyolckor?! Gondoltam becsöngetek, hátha! Rosszul gondoltam, mivel nincs csengő. Akkor hát bekopogok. Megtettem, erre nyikorogva kinyílt az ajtó. Beléptem, ennél lejjebb már úgysem lehet menni. És odabent? Sehol senki. Kóvályogni kezdtem hát az épületben. Benyitottam a pénzügyi vezető irodájába, a fénymásolóba, míg végül ráleltem a polgármester irodájára. Bekopogtam, majd benyitottam, ám csak a sötétség fogadott. Ekkor egy folyosó végéről hangokat hallottam. Mintha beszélgetnének! Elindulok a homályos folyosón végig, eljutok egy újabb irodához. Most már egészen biztos, hogy innen szűrődik ki a hang! Bekopogtam, ajtót nyitottak! Hálleluja! A polgármester és kollégái épp egy másik jelölt „meghallgatásán” fáradoztak éppen. Kérték hát, hogy várjak legyek egy kis türelemmel.
Tőlem aztán bármit kérhettek volna, örültem, hogy ismét embereket látok és nem zombikat egy vadidegen kihalt község legmélyén.
Az est többi része már annyira nem izgalmas. Jött az interjú, ami oldott hangulatban zajlott. Például annyira, hogy kiröhögtek. Kiderült továbbá, hogy a kulturális szervező egyik legfontosabb feladata az, hogy kinyissa a község művelődési házát a nyugdíjas klub résztvevői számára, illetve, hogy koordinálja a falunap szervezését (lakodalmas rock és táncoló általános iskolások). Amikor megkérdezték, hogy miért szeretnék kulturális szervező lenni Tordason, egy nagyot nyeltem. Közben odabent egyre csak az zakatolt, hogy DEHOGY AKAROK!
Menekültem. A buszhoz. Amelyen immár egyedül voltam és jegyet is kaptam. El ebből az elvarázsolt csodaországból.
Hazaérve megnyugodtam. Végre Budapesten. A jó öreg Budapesten.
A lakásunk előtt a szomszéd meleg pár egyik tagja éppen egy kerekesszéket fújt aranyszínűre egy festékszóróval, miközben Tiffany nevű cicájuk elmélázva nyávogott mellette. Színpadi kellék készült.
Ezután úgy gondoltam, hogy nincs is más dolgom mint, hogy dideregve belépjek a lakásunkba és várjam, hogy felébredjek.
