Bevallom őszintén, hogy első alkalommal egészen véletlenül tévedtünk be a Művészbe. Második alkalommal már igen határozottan tartottunk oda, harmadjára pedig már egy ismerőst cipeltünk magunkkal, hadd lássa mi a jó. Azzal együtt persze, hogy nem teljesen művészetről, inkább aranyos művészieskedésről beszélhetünk. De ez így jó.

A színházi évadnyitó napján bandukoltunk a forgalomtól elzárt Andrássy úton. Teljesen elvarázsolt bennünket a sok utcára vetett színházi csoda. A hangulattól némiképp részegülten kerestünk magunknak valami olyasféle helyet, amely méltó folytatása lehet az estének. A Liszt Ferenc tér előítéleteink miatt kiesett (többnyire nem szeretjük a trendi minimál dizájnt), teljesen véletlenül botlottunk bele a Művész Kávézó és Bisztróba. Pedig egyáltalán nincs az eldugva, az Andrássy út 29-ben pöffeszkedik, majdnem szemben az Operával.

A pöffeszkedésnek persze a kellemesebbik értelme lebegjen előttünk. Kedves, meleg színekkel megáldott, barátságos kis hely. Mindazzal együtt, hogy magán viseli a több mint száz éves létezés minden patináját: volt ez már Szenes-palota, aztán  Kis-Gerbeaud, végül Művész-cukrászda. Mindez természetesen iparművészetileg védett. Ennek megfelelően, ha az ember első alkalommal toppan be a Ray Rezsó Lajos építette kávézó ajtaján, rögvest elámul a neoreneszánsz stíluson és a neobarokk bútorokon. Szép itt minden: a székek, az asztalok, a berendezés, a pincérek.

Legalábbis első blattra mindenféleképpen.

Aztán újfent szembesülhetünk azzal, hogy az ördög valóban a részletekben lakozik. Legelső alkalommal ordítóan jó benyomások értek bennünket: kellemes zene, angyali pincérlány, aki élénk természetünkhöz igazodva még egy kis csevejbe is belement. Későbbi alkalmakkal már tisztult némileg a fejünk. Feltűnt például a művirág. Én személy szerint nem szeretem a műanyag zöldet és a porlepte műanyag leveleket – ízlés kérdése. Nem baj az, ha nincs növény egy kávéházban. Azonban, ha már ragaszkodunk hozzá, ráadásul az Andrássy úton, akkor nyugodtan legyen az egy élőlény. Másodjára már nem is pincérleány volt, hanem egy pincérlegény, aki felszolgált, nem különösebben kielégítő módon. Igaz, hogy egy jó felszolgáló olyan mint a berendezés, az embernek fel sem tűnik igazán, csak akkor bukkan fel, amikor szükség van rá. Nekem általában mégis jól esik, ha fogyasztás után megkérdezik, hogy elégedett voltam-e a borral, kávéval, süteménnyel, sülttel stb. illetőleg óhajtok-e még fogyasztani valamit. Apróság, de azért jól esik az embernek. Bár a pincérlegények deszkás cipője után szabadon ez nem meglepő. Nem kell, hogy szmokingban, selyemövvel feszüljön vörösre a személyzet, de talán nem a sportcipő az, ami alkalomhoz illik – vö. 1884-ben épült, patinás kávéházban ülünk. Az ajtót egyébként nem mindig sikerül kinyitni. Belépésnél például igen, de kilépésnél már nem feltétlen.

A hangulat sem mindig hozza, amit kell. A honlap tanúsága szerint kellemes jazz muzsika andalít, amíg ihatóra gőzölög előttünk a fekete - nem mindig van így. Előfordul a kilencvenes évek nem éppen kellemesebbik fertálya is néhanapján, ami kifejezetten gyilkos ebben a környezetben (bár a Baltimore Tarzan boy című száma bármilyen környezetben önmagáért felel - ugyanakkor elismerem, hogy poénnak jó).

Egy ilyen helyen lehet a kor előrehaladtának egyik jelképe is akár az itt-ott szakadt tapéta – kényelmetlenebb természetűek még a tróger jelzővel is megpróbálkozhatnak. Ha múzeumként funkcionálna még el is hinném, hogy a hitelesség kedvéért hagyták így, ám itt néhány kérdőjel felbukkan bennem.

Sorolhatnék még ilyen apró részleteket, s végül feltűnhetnék az örök elégedetlen, éjszakánként ördögi vigyorral és habzó szájjal fetrengő cinikus sznob képében is, ám megpróbálom ellensúlyozni az eleddig kellemetlenné szontyolodott szájízt.

A borok például kiválóak. Hőmérsékletre és a pohár méretére való tekintettel egyaránt. Sikerült úgy száraz bort szervírozni, ahogy azt valóban illik, így még a párom is felfedezhette egy száraz bor kellemes oldalát (édes szájú ugyanis a lelkem). A kávék finoman elegánsak, akár csak a körítés, hogy a forralt borról már ne is beszéljek. Aranyos kis köcsögöcskében kerül elénk, narancskarikával, ínycsiklandó illatokkal. Nyamm! Bár 290 forint/deci áron ez talán túlzás nélkül is elvárható.

A kedvencemet a végére hagytam: a sajtkrémtorta. Barátim! Én szerelembe estem! Ilyen isteni, omlós, krémes sajttortával nemigen találkoztam még. Bájosan játszadozó áfonyakrémmel… Tudjátok az a fajta, ami ránézésre sűrű nyelésre ingerel, ám a szájban szinte robban. Csuda dolog! Az apró kis áfonyaszem a torta tetején pedig pont úgy árválkodik a helyén, ahogy azt kényesebb álmainkban elképzeljük. A piskóta pedig? A cukrászdákban megszokott piskótákhoz képest habos, krémes szösszenet, ám valójában kellemesen omlós, remek találmány. Pazar!

Az árak egyáltalán nem vészesek. Feltéve persze, hogy figyelembe vesszük azt az apró csekélységet, hogy az Andrássy út elején járunk. Louis Vuitton, Dolce & Gabbana, Opera és Fischer Iván lakása. Egy kapucsínóért igazán nem sok az a 400 forint, a főételekért a 2000 forint körüli összeg. Az étlap pedig ízléses. A forralt bort sajnáltam egy picit, hiszen még a Vörösmarty téri vigadalomban is olcsóbban mérik.

Én szeretem a Művészt. Nem rajongok érte, nem vagyok elájulva tőle, nem vagyok ellenszenves vele kapcsolatban. Szeretem. Örülnék, ha lenne egy-két „odú”, ahová el lehet bújni, kicsit szellősebb lehetne a tér és korrigálni lehetne a sok kis apróságot, amelyek nem nagy erőfeszítést igényelnek. Egyébként ezektől eltekintve bátran ajánlom mindenkinek. Egy kellemes ebédhez, reggelihez, újságolvasáshoz, boros baráti beszélgetéshez, szerelmes süteményezéshez, akár még egy elegánsabb randevút is el tudnék itt képzelni.

Tudjátok, hogy mi jut eszembe a Művészről? Az a fajta úriember, akinek borzalmasan kellemes hangjához, hasonlóan kellemes stílus párosul. Javarészt ismeri az illemet, az etikettet. Igyekszik mindig úriemberként viselkedni, s ennek megfelelően öltözködni. Szép öltöny, szép ing, elegáns mozdulatok. Ám néha-néha lehet rossz napja egy úriembernek is. Megfáradhat nőktől, boroktól, vagy csak úgy az élettől. Ilyenkor néhány apróság árulja csak el, hogy valami nincs rendben. Nem lóg ki az ingujj az öltöny alól, rosszul tette föl a mandzsettát, lóg a nyakkendő, helytelen a zakó gombolása, ne adj’ Isten borotválatlan az arc, s még a kabátot sem sikerül felsegíteni arra a drága hölgyre. Legrosszabb esetben még az ajtót sem nyitja ki. Ilyen a Művész.

Talpig úriember. Csak egy kicsit elfáradt.