Gyerekek? Szeretjük őket. A szüleiket viszont sokszor meg tudnánk fojtani. Néhány ilyen tapasztalat megosztása következik, melyet leginkább az ihletett, hogy az utóbbi hetekben sűrűn mozgolódtunk olyan környezetben, ahol az egy m2-re eső kiskorúak száma nagyobb volt, mint 0. Intelmek szülőknek, a mindent jobban tudó gyermektelenektől.
Kezdeném a legelején, a terhességnél Amíg az a kölök elő nem jön, nem beszélünk róla többes számban. Semmi sem modorosabb és nyálasabb annál, minthogy „már látszik a kukink” (mondja ezt egy nő…).
Amíg meg kicsi, és anyuciapuci nem tanította meg viselkedni, inkább maradjon otthon, amíg a szülők pl. étterembe mennek. Hétvégén volt szerencsénk egy kerthelységben ebédelni, ahol megjelent egy kétgyerekes család, és a kölkök folyton kirohangáltak az asztalunk mellett álló, és egyébként házi kedvencként és kalitkában tartott Beóhoz, aki egy madár. Mi szinte végig úgy ettünk, hogy a két gyerek mellettünk állt és a madarat szólongatták kórusban és kánonban is: „sziJa, beJó”. Nehéz ilyenkor önuralmat gyakorolni, pláne úgy, hogy a szülők láthatóan leszarták, hogy egyébként a kölykeik merre mászkálnak el az asztaltól. Ha étteremben vagy, az asztalnál ülsz, és kussolsz, ha ezt a két szabályt nem tudod betartani, maradhatsz otthon is. Ez utóbbi egyébként azért is jobb megoldás, mert azok a fránya kölkök egyébként sem fogékonyak azokra a dolgokra, amelyek a felnőtteket érdeklik, és amelyeket ők szeretnek. Játék, mozgás kell nekik, úgyhogy a felnőtt közösségbe vitelt szerintem kiskamasz korig inkább felejtsék el.
Ennyire közel voltak...
Ugyanez igaz a múzeumokra, várromokra, és egyéb kiállításokra is. Tavaly, mikor augusztus 20-án megnéztük a Turner és Itália kiállítást a Szépművészetiben, nem egy olyan családdal találkoztunk, ahol a 10évesnél fiatalabb kiskorú már nagyon szenvedett, míg apuci egy „Nézzed…! Nézzed, me’ szép!” utasítással intézte el a dolgot. Legutóbb pedig, amikor a visegrádi Fellegvárban voltunk, a következő kérdést intézte egy mellettünk elhaladó kölök az anyjához: „Meddig kell itt lenni?” De persze a szülőnek nagyon jó eldicsekedni az iskolában a fogadóórán, hogy ő bizony hogy kiműveli a gyerekét. Azt felejti csak el mindössze, hogy egy 8éves nem fogja fel még Turner művészetét sem, nemhogy Mátyás reneszánszát. Ez persze nem baj, nem azt jelenti, hogy a gyerek hülye. A szülő a hülye, amiért azzal traktálja a gyereket, amire ő még nem érett meg. A szülő felelőssége felmérni, hogy a gyereke képes-e úgy végignézni pl. egy kiállítást, hogy nem zavarja meg azokat, akiket az valójában érdekel. A korábbi posztban leírt Kovásznai-kiállításon találkoztunk egy családdal, akik babakocsis gyerekkel jöttek. A babakocsis visítozott (persze, hiszen nem vele foglalkoztak), majd elkezdtünk vele beszélgetni, integetni, mosolyogni neki, és lám: elhallgatott. Egészen addig, míg a szülők tovább nem tolták, mert akkor újrakezdte.
Személy szerint követendő példának tartom az egyik hotel kezdeményezését, amely a wellness-részlegébe nem enged be bizonyos időintervallumokban 12 évesnél fiatalabb gyerekeket. Nagyon helyes! Amikor én pihenni szeretnék végre, ne jöjjön nekem oda egy kisgyerek, izegni-mozogni, ki-be járkálni, pofázni, figyelmet-önmagára-felhívni. Mert idegesítő.
Mint ahogy idegesítőek azok a babakocsis (anyukák) és műanyagmotoros banditák is, akik előbbi csoportja emberiség felettinek érzi magát, mert babakocsit tol, utóbbiak pedig… hm… gyerekek, akik mellé felügyelet kéne. A babakocsis banditát pl. onnan ismered fel, hogy ahogy futsz a margitszigeti futópályán, látod, hogy szembe jön. És jön, és jön, és tol rendületlenül. A pályán. Szeme összeszűkül, arca ökölbe szorul. Nem, ő le nem megy a betonra/kavicsra, mert összerázódik a gyerek a kocsiban. Sokkal jobb itt a puha pályán, végre elaludt, ha felkel a rázkódásra, csak üvölt, altathatom el megint. Te meg itt futsz, egyedül vagy, ki tudsz kerülni, hát tedd azt. Ha meg szólni mersz, hát megnézheted magad, mert egy intoleráns kirekesztő barom vagy.
A műanyagmotoros bandita kiterjedt élőhellyel rendelkezik, az ország területén belül bárhol előfordulhat, még a szántóföldön is. Legfontosabb ismertetőjele, hogy sosem arra néz, amerre megy. Így könnyedén gázol el másokat, amelynek általában az az eredménye, hogy ő maga felborul, és éktelen üvöltésbe kezd. Erre előkerül az (eddig-hol-volt?) őse, aki jól lebaszarintja az áldozatot, amiért fel merte rúgni a kölkét. A műanyagmotoros bandita megjelenhet motor nélküli álcában is, ilyenkor csupán elkóborolt gyerek formáját ölti, akin szintén keresztül lehet esni, hiszen ugyanúgy nem arra néz, amerre halad. Ez a közös ismertetőjel segíti a gyanútlan áldozatot a gyors helyzetfelismerésben, és menekülő útvonal keresésében.
Banditák akcióban
Megoldás? Mindenkinél más. Nem azért írtam e sorokat, hogy a tuti megoldást is felkínáljam. A gyereknek minél több játék és mozgás, nem pedig múzeum/várrom/étterem. Lehet menni gyerekmegőrzőbe, játszóházba, nagyihoz, barátokhoz. Drasztikusabb-, figyelmetlenebb-, vagy többgyerekesnek jöhet a gyerekpóráz, de szerintem az értelmes beszéd és a nevelés célravezetőbb. Van különbség aközött, hogy „nem-nem tütü”, és aközött, hogy „figyeljélide, maradj mellettem, fogd a kezem, mert ha kiszaladsz az útra, jöhet egy autó, elüt, szétloccsan a fejed, meghalsz, és nem tudod megenni otthon a túrórudidat soha többé”.
Gyerekpóráz a gyakorlatban, avagy a nevelés csúcsa
