Mint, amikor rendesen orcán vágják az embert. De úgy igaziból. Belezsibbad a fejed, egy kicsit kusza lesz a látásod, nehezebben veszed a levegőt, könnyűvé válsz, tested elhagyod, irányítani nem tudod lépéseidet, csak homályosan dereng valami a körülötted lévő világból, majd pedig – ahogy szalad a rengeteg információ az idegeid között – szépen lassan elkezd lüktetni és kellemetlenül bizseregni, égetni a bőröd. Legvégül pedig megjelenik a fájdalom. S ilyenkor az sem szégyen, ha egész egyszerűen eldőlsz. Na így hatott rám ez a kiállítás... Engedjétek meg, hogy meséljek az érzéseimről!

Pedig Isten bizony nem Kovásznaira voltunk kíváncsiak, Depero vonzott bennünket a Várba -  futurizmus, jó lesz belekóstolni. Ám nem tudtunk bejutni a Nemzeti Galériába, csak hátulról, nem pedig a Duna felől, mivel némelyek – főleg a turisták – a mesterségeket ünnepelték a környéken, így hát a hatékonyabb belépőszedés végett mindent lezártak és mindössze apró folyósokat hagytak azoknak, akik netán múzeumba igyekeznének (körülbelül olyan „folyosókat”, mint a Margit hídon a karám). Bejutottuk a Galériába, kérdezősködtünk, hogy merre találjuk Depero-t, majd nekiindultunk, hogy átszeljük az egész épületet, aztán…

Kovásznai György: Nagy sárga kompozíció

…aztán szembejött Kovásznai egyik alkotása. Megmondom őszintén, hallottam már a nevét valahol, ám sajnos fogalmam sem volt róla, hogy miért, mikor, s legfőképpen arról, hogy kit is takar ez a név. Egyáltalán. S akkor ott álltunk a Nemzeti Galéria „A” épületének csarnokában és csak meredtünk a vászonra.

"rám jött egy olyan vad életéhség, mely valamiképpen összefüggött azzal, hogy szerelmes voltam a munkásosztályba…"

Nem nagyon tudtuk, mit látunk. Nem is nagyon lehet elmagyarázni, hogy mit látott az ember. Nem is a vizualitás volt a lényeg, hanem a feltörő érzések. Olyan sok gondolat, öröm és bánat volt belesűrítve néhány ecsetvonásba, hogy azt nagyon nehéz feldolgozni, pláne kifejezni. Az egyszerű és ártatlan bámészkodó – ha nem vigyáz eléggé – egyszer csak azzal szembesül, hogy az elméje egy átjáróházzá nemesedik, amelybe csak tódul befelé a rengeteg rég elfeledett információ. Véleményem szerint ugyanis a lehető legtöbbet a művészek tudnak elárulni korukról, s a lehető legpontosabb tanulságokat, üzeneteket ők tudják csak átadni, mégpedig műveiken keresztül. Az információ finomsága, a mondanivaló gazdagsága, a hallhatatlan kommunikáció szépsége azonban nem működhet profán, egyenes, határozott módon. Nem lehet a történészek által leegyszerűsített formában átadni a hétköznapi dolgok mögött húzódó markáns lényeget, mert a közérthető továbbítás pontosan azt az izgalmas többletet csiszolja le az egészről, amely kulcsfontosságú gondolatok nélkül elvész az utókor számára különösen hasznosítható tanulság.

Az érzelmek jóval sokrétűbb információcsomagok, mint a szavak önmagukban, nem nagyon lehet lefordítani őket hétköznapi nyelvre.

Kovásznai György: Alakok zöld háttérben

Erre jöttem rá miközben figyeltem Kovásznai képeit és kisfilmjeit. Millió érzést és gondolatot elindított bennem az, amit láttam, de mégsem lehet azt kifejezni néhány sorban, mégsem lehet azokat úgy megragadni, hogy egy könnyen emészthető dolgozat szülessék belőle.

Kovásznai művei a szememben tűéles gondolatok, keserédes pillanatok, kétségbeesett kiáltások, bölcs szemlehunyások az előző század vitatott éveiből. Sokkal többet tudhatunk meg általuk a szocializmus alatt kialakult emberi motivációkról, célokról, s így egyúttal sokkal többet érthetünk meg jelenünkből, a körülöttünk mozgó világ milyenségéből, irányából.

Egyfelől.

"Korán beláttam, hogy pedagógiai értelemben senki sem hat rám, általában mindig udvarias voltam, és tökéletesen önfejű."

Másfelől pedig roppant izgalmas volt az a felismerés, amely szerint Magyarországon is tombolt az a nyelv, amelyen a világ számolatlan más művésze is beszélt. Volt bennem egy szomorú elképzelés a világtól elszeparált, szürkeségből kitörni próbáló magyar alkotókról, akik csak egy nagyon tömör szűrőn át kóstolhattak bele a nagyvilági folyamatok ízéhez. Erre meg itt van Kovásznai, aki a pop art stíluselemeivel, annak súlyos közlési vágyával alkotott. Én személy szerint elkönyveltem őt a magyar Andy Warholként. Tudom, hogy igen csak túlzó az állítás, ám a kiállítás által okozott meglepetést talán így tudom a legjobban kifejezni.

Sokszor példálóztam ugyanis korábban azzal, hogy ’bezzeg máshol mik történtek, miközben itt, Magyarországon meg csak vakargatták a köldöküket az emberek’… Erreföl kiderül, hogy eddigi elképzelésem egyáltalán nem helytálló, sőt!

Ezért is fontos elmenni a Nemzeti Galériába és belekóstolni abba, hogy milyen az, amikor az egyetemes világi nyelven kommunikál egy magyar művész. Amikor a kommunikáció nem is feltétlenül a kortársak, hanem az azt követő nemzedékhez szól igazán, amikor néhány ecsetvonás segít egy kicsit jobban megismerni önmagunkat, s aki néhány réteget lefejt arról a jól beburkolt ’miértről’.

Fontosnak tartom a Nemzeti Galériában látható tárlatot és fontosnak tartom azt is, hogy minél többen kóstoljanak bele abba, ami ott most megismerhető. Mert az kétségtelen, hogy határozott pofon vár ott az emberre, mindazzal együtt, hogy utána el kell ismerni: csak udvariasságból történt…