No, jelenthetjük bátran, hogy mi is elbúcsúztattuk a Kispál és a Borz nevezetű lassan élő legendává aszalódott abszolúte magyar kuriózumot. Együtt könnyeztünk, együtt tapsoltunk, együtt idegeskedtünk, együtt akartunk fellökni valakit, együtt akartunk, s majdnem nem tudtunk bejutni a fesztivál területére sok ezer fiatallal, aki boldog volt, hogy végre költheti a pénzét. A Szigeten jártunk.
Most elárulok egy óriási titkot: utoljára hét darab évvel ezelőtt vásároltam fesztiválra jegyet, azt is Békéscsabán, ahol azért - valljuk be őszintén – nem az a jellemző, hogy heroikus túlfűtöttség lenne úrrá a városon, amikor végre megindul a jegyárusítás valamely fesztiválra. Azóta így-úgy akkreditáltam/tunk, meg ilyen-olyan szakmai jegyekhez sikerült hozzájutni… tarháltam na, nem lehet szebben mondani. Idén mindennek vége szakadt. Egy csapásra, mint egy szép álomnak. Így hát nem érhet az a vád, hogy „de hiszen tudtad”…
Mert baromira nem tudtam. Sejteni véltem ugyan, de nem tudtam, hogy gusztustalanul nagy sor áll a Nyugati téren a Szigetjegy-árusító bódé előtt. És azt sem tudtam, hogy két óra csak éppen elég ahhoz, hogy ott jegyhez juthassak. De, ha már beálltam a sorba, akkor csakazértis. Nekem senki se magyarázzon! Az első fél óra még érdekesen telt. Végignézhettem, ahogy Frei Tamás kábé tízméterszer húszméteres plakátja kikerül a Skála oldalára. Hiszen megírta első könyvét, amelyben Magyarország sorsa és egy szerelem a tét. Röhej…
Azután jött az első húgyszagáramlat. Majd pedig a körülöttem állók egyre többen fogadtak hívásokat, amelyekben egy közös visszakérdezés mindig szerepelt: „na, tényleg sikerült jegyet venni?”, s azzal a lendülettel álltak is ki a sorból. Én pedig maradtam. Küzdöttem. Fájt, de küzdöttem.
Végül jegyhez jutottam. Majdnem elém furakodott egy csinosabb lány, de nem voltam sem előzékeny, sem úriember. Rendre utasítottam, vagyis mögém. Azután gyorsan összebarátkoztunk két debreceni lánnyal és egy szolnoki fiatalemberrel, s együtt kiötlöttük a zseniális tervet: taxit rendelünk. Újabb apró fájdalom volt, hogy a hatszorhat diszpécsere nem tudja beazonosítani a „Nyugatinál a Szigetjegy-árusító bódét”. Mindegy, végül megértette, ám addigra már beszálltunk az éppen ott droszton lévők egyikébe. Konkurens cég, valóban. Percekkel később percekig hívtak a hatszorhatosok. Feltételezem azért, hogy megtudják, hol az anyámban vagyok. A rivális taxitársaság munkatársa, épp aktuális sofőrünk tanácsára nem vettem föl a telefont. Az idegeskedések elkerülése végett, ugyebár. Ezúton kérek elnézést…
Nem volt dugó, hamar odaértünk. Váci út, Árpád híd, ott is voltunk pikk-pakk. A Sziget bejáratánál a K-hídnál irdatlan ember tömeg. Valaki elájul, jön a mentő. Valaki sír, mert nem jutott be. Valaki tolakszik, mint egy malac a vályúnál, valaki pedig szimplán azt sem tudja, hogy hol van és mi ez a sok ember körülötte. Mi taktikusan igyekeztünk beállni vagy kopasz-kigyúrt-marcona-bunkó férfiemberek mögé, vagy szelíd-bátortalan-bájos-védtelen kislányok mögé. Mint tudjuk, csatár mögött könnyű kapura törni.
Tülekszünk, verekszünk, nem sokat foglalkoznak velünk a bejáratnál. Akár hamis jeggyel a karomon és 30 centis bökővel, fél kiló kokainnal és levágott emberfejjel a táskámban is simán bejuthattam volna. A koncert pontosan kezdődött, morcosak is voltunk picit. Időben KELL kezdeni, mert időben KELL befejezni, mert a környéken lakók egy hétig sem hajlandóak elviselni, hogy többszázezer ember érkezik pénzt költeni, mulatni a Szigetre. Úgyhogy tizenegyig tarthat a móka, azután csitt!
Hömpölygünk a tömeggel, már szól a muzsika. Színpadon éppen a Kispál és a Borz büntet. Harmincezer ember! Váó. Utoljára. Búcsúznak.
Mihalik Ábel
Mondjuk mire odaértünk pont Németh Juci rikácsolta a „De szeretnék” című dal hozzá passzoló sorait a mikrofonba. Szóval annyira nem bántuk, hogy késtünk, mert legalább nem kellett az egészet hallani.
Kis lökdösődés, kis tolakodás, könyök kirakás, lábtaposás, morgolódás és már sikerült is elhelyezkednünk a színpad jobb oldalán. Illetve attól kábé 25 méterre. Többször megjegyezték már előttem a korábbi években, de most én is megjegyzem: halk a Sziget. Mármint persze hallottuk a számokat, meg az átvezető szövegek legtöbbjét, de mondjuk a Volt fesztiválhoz képest… hát… halk. Nem szólt olyan jól, amilyen annak szólnia kellett volna.
Dióssy D. Ákos
A koncert maga isteni volt. Kicsit mérsékelt hangulatú, mármint egyfajta értelemben. Nem az a jófajta ereszd el a hajam, elfelejtem a szöveget, elgitározok mindent. Annál azért gatyába rázottabb volt, de még mindig lazább, mint mondjuk egy takkra belőtt Ákos koncert. Sőt… Érezni lehetett némi meghatottságot, bút-bánatot a levegőben, bár az is lehet, hogy ez csak a keserédes szövegek, kedves szomorúsággal átitatott daloknak, s a köréjűk szőtt fűszereknek volt köszönhető.
Megjelent néhány vendégzenész: Frenk, Szűcs Krisztián, Kiss Tibi, Csík Zenekar, Varga Lívius, anti-balettáncos, ős-Kispál meg egyebek. Vagyis akadt némi ví ár dö vörld hangulata az eseménynek. Főleg az utolsó közös éneklésnél, összeborulásnál, majd a közös búcsúfotónál.
Kispál András
Édes-bájosak voltak. A kivetítőn mutogatott képek, Lovasi szövegei. Kellőképpen önironizáltak, mégsem hatódott meg senki túlzott mértékben önnön mamut-jellegétől.
- „Mutass be András! De mondj valami szépet”
- „Bemutatom, jóbarátomat, Lovasi Andrást!”
- „Hát ez olyan álságos volt. Miért nem mondtad inkább azt, hogy drága öreg cimborám. Vagy mondjuk, hogy a legnagyobb faszú csávó a megyében, vagy ilyesmit?”
Lovasi András
Szóval aranyosak voltak. Megkaptuk a nagy slágereket, a rég elfeledett dalokat, ős-Kispálos hangulatot, meg apró só-elemeket. Mint például konyhai díszletek között Kispál és Lovasi által elpengetett Csillag vagy fecskét, a szokásos Csík zenekaros megjelenést, illetőleg a már említett balett-produkciót. Szép volt. De tényleg!
Egyébként azon vettem észre magam koncert közben, hogy öregszem. Vagy valami baj van velem. Azt már régóta megfigyeltem magamon, hogy egyáltalán nincs kedvem bemenni ugrabugrálni az első sorban, helyette inkább távolról nézelődök, nyugalomban, mint egy színházban. Ami azért bizarr egy rock koncerten az igaz. De hát most?
Most minden zavart. Különösen az, amikor beszélgettek (!) körülöttem, illetőleg előttem hajladoztak, hogy egymás fülébe kommentáljanak valamit és ettől nem láttam a színpadot. Még olyanokra is gondoltam, mint az egyetemen a professzorok, hogy nem gond az, ha valakit nem érdekel az előadás, de akkor nem jöjjön el. Öregszem basszus... Vagy elfelejtettem, hogy a Szigeten voltam, vagy a Hold állása? Tudja a bánat. Most mégsem esett jól az, hogy a söröskorsókat hajigálták egymás fölött a népek. Régen egyébként ez nem volt ennyire általánosan elterjedt szokás, mint egykoron. És ezúttal még az is meglepett, hogy a Kispál koncerten kigyúrt, kopasz alakokkal, valamint műkörmös, tip-top szőke kiszcajokkal is összefutottunk. Na mindegy, ez tényleg az évekkel megjelenő hárklisságom lehet, semmi más.
A Kispál és a Borz pedig? Némiképp azért elszomorított feloszlásuk. Jó-jó, persze, tudom lesz még Omega-szerű jubileumi buli, meg ott a Kiscsillag, meg a Velőrózsák, meg amúgy sem voltam egy ős-Kispálos fanatik, csupán koca-lötyögős-fejbólogatós Kispálos, de mégis.
"...a szélben a mécsesed ellobban"
A Kispál és a Borz jelentett valamit. Izzott a levegőben. Igen, ott voltak minden fesztiválon, mindenhol kiemeltek voltak, s ez vitt valami ízt a jelenbe, a magyar zenei életbe. Mindannyian ott lesznek továbbra is a magyar zenei életben, ez nyilvánvaló, de már nem úgy mint Kispál.
Furcsa érzés ez. 23 év. Alig vagyok több néhány nyúlfarknyi évvel. Egy kicsit olyan, mintha kénytelen lennék magamon is észrevenni azt, hogy elkerülhetetlen időnként belekóstolni az idő múlásának néhol zavaros, néhol savanykás, mégis karakteres ízébe.
Bevallom: némiképp ijesztő műfaj ez.
(képek: www.kispalesaborz.hu)