A negyedik napon már nem is érdemes szólni semmit a porról, már csak azért sem, hiszen ez a cikk itthon, Budapesten született, ahol a nyugodalmasan kristálytiszta levegőjű környezetben minden korábbi kín megszépül. Ez egy tök jó fesztivál volt. Jelentés az utolsó napról.

 Ezúttal ismét azzal az elszánt arckifejezéssel léptünk be a fesztivál területére, amely megakadályozta, hogy gátlástalanul a borok és sörök felé vegyük az irányt, így hát a Civil utcában indult a kaland. A VPOP sátra finoman szólva is szerény külsőségekkel bírt, ám annál izgalmasabb tartalommal kecsegtetett. A „No kamu” feliratú sátorban a hamisítás apró trükkjeibe próbáltak beavatni bennünket, pontosabban abba, hogyan kerüljük el azt, hogy „koppincs” cuccokkal vágjanak át. Az esetek többségében a tényleg borzalmasan naiv vásárlók megsegítése volt a cél. Én legalábbis biztos, hogy nem hinném azt egy Puna, Mike, Adios, Girogó Armani feliratú termékről, hogy nekem komoly szükségem van rá. Ugyanakkor számunkra is rejtett apró finomságokat a VPOP sátor. Megtudtuk például, hogy mitől eredeti egy Levi’s farmer. Most azonnal kapja elő mindenki az ilyetén farmergatyáját, ha birtokol egyet, s rögvest csekkolja le, hogy vajon a cipzár fölötti gomb hátulján lévő három szám szerepel-e a nadrág belsejében található címkén. Ha nem, akkor részvétemet ezúton én is átnyújtanám.

Ismerős a fővárosi fenegyerek? - Lujíz Vuton, Pléhboj és Májki

A farmeron túl érdekes volt szembesülni azzal, hogy milyen gátlástalanul hamisítanak emberi illetőleg állati élelmiszereket. Például a Darling macskakajáról nem nagyon lehetett megállapítani, hogy mi a különbség a kettő között, egyedül a konzervdoboz alján található információ-mennyiség árulkodott: az eredetin a lejárati dátumnál még egy-két sorral több infó szerepel. Ezen túl megdöbbentő volt szembesülni a bőrirritációt okozó parfümutánzatokkal, zoknikkal, papucsokkal és egyebekkel. A tanulság persze csupán annyi, hogy ha már olcsó terméket vásárol a nép, akkor legalább ne gagyi utánzatot a józsefvárosi piacon. Így mondjuk azt is el lehet kerülni, hogy metró népes közönsége rajtunk röhögjön, ahogy az egyébként szertefoszló ruhadarabjainkat egy (egyébként másfél millió forintos) Louis Vuitton táskával dobnánk föl. Ne legyünk hiteltelenek na! Csak mi járhatunk pórul…

Sajnos csak az utolsó napon botlottunk bele a szürkemarha-pörkölt csudálatos illatába. Ez valóban komoly bánat, mivel ha hamarabb tudomást szereztünk volna arról, hogy milyen fantasztikus igényességgel elkészített omlós ízbomba bújik meg a Poncihter negyed egyik sarkában, biztos, hogy gyakrabban cuppogtunk volna a fűzfa tövében. 1200 forint volt egy (legalábbis a mi esetünkben) kétemberes adag – ubival, kenyérrel, illatokkal, tokkal és vonóval. Ehhez még öblögettünk egy jobb fajta Kékfrankossal illetőleg Pinot Noirral és hasonlóan lágy mosoly ült ki orcánkra, mint egy selymes babaábrázatra, miután üdén belegittelt a pelusba.

Ártatlan játékszer? - Nem, ez a fesztivál gyilkosan idegesítő vuvuzelája

Ám a mai nap nem a Levi’s farmerek gombjairól és a pörköltszagról szólt elsősorban, hanem a zenéről.

Az első számunkra is releváns napirendi pont a Kispál és a Borz búcsúja volt, amely egyébként egy tisztességes koncertnek mutatkozott, de semmi többnek. Tök jó volt, hogy elhúzták az összes nótájukat, amelyeket szívből tudtunk velük énekelni, ám látszott rajtuk, hogy nem szeretnének túlzásba esni. Túl sokan búcsúztak már kvázi „örökre” ebben a kis országban az elmúlt 10-20 évben, ahhoz, hogy hitelesen lehessen „pápá”-t dobni a drága közönségnek.

Menni fog Bandi?

Szóval olyan érzésem volt, mintha Lovasiék ezt az egyébként igen gyakori (sörfesztiválok rajongói számára teljesen érdektelen) hibát nem szeretnék elkövetni, így hát nem estek hanyatt maguktól. Ha hanyatt nem is, hát a ló másik oldalára mintha át-átbillentek volna időnként. Legalábbis Lovasi. Főleg, amikor a színpadon elfogyasztott akárhányadik pálinka hatására már egy viszonylag értelmetlen összekötő szöveg jött ki a száján, időnként el-elhibázta a dallamokat, dalszövegeket. Ha ez nem az önmagunktól való meghatódás görcsös elkerüléséből fakadt, hanem az unalomból szárba szökkenő bénázásból, akkor talán jól is teszik, hogy visszavonulnak mielőtt még önmaguk paródiájává válnának. Bár, ahogy már említettem, idehaza ez nem gáz.

Nincs már több móka...

Így tehát elénekeltük azt, hogy vége, rétre így, ebben a formában együtt már biztos nem jövünk ki. Meghatódni nem sikerült, elbúcsúzni végül is igen. Az egyetlen aranyos pillanat az volt, amikor Lobenwein Norbi, a Volt egyik megálmodója felhuppant a színpadra és megköszönte Lovasiéknak, hogy „a ti dalaitokon nőttünk fel”. Aztán ennyi.

Jött egy kis némaság, majd mindenki el. Főleg sörért és fröccsért.

Majd néminemű, talán 20 perces (de negyedórásnál biztos, hogy hosszabb) késés után megjöttek a zenei reformerek, egyenes Angliából (bár állítólag a Kispálék túl hosszúra nyúlt gitárvakargatása miatt késtek ennyit). A Massive Attack tette tiszteletét a Volt nagyszínpadon. Állítólag ugyanazzal a bulival jöttek, mint néhány éve a Balaton Soundra, ám mivel  mi azt nem láttuk, így ez nem okozott komolyabb törést.

Ha eddig nem lettem volna, akkor most hadd legyek egy kicsit közhelyes: profizmust láthattunk a színpadon. Hűvös, centire, milliméterre, másodpercre kifaragott produkciót. Körülbelül, mint egy étek a Costesben. Semmi barokkos túlzás, hatalmas mennyiség, csak kimért, finomkodó elegancia. A Masszív-gyerekekhez képest a Kispál és a Borz körülbelül egy McDonald’s menü (lehet köveket venni, állom). Van tehát még mit tanulni külföldről, blablabla. A koncert baromi jó volt és tényleg nagyon pontos. Remek dallamok, dögös ütemek és isteni látvány! Számomra egy nagyon kedves gesztus volt, hogy többet kommunikáltak magyarul, mint külföldiül. igaz, hogy nem sokat beszéltek, de azt legalább a mi nyelvünkön. Illetőleg kommunikáltak még, de azt a hátuk mögött lévő kivetítőn tették. Az igazán világvége, Apokalipszis-hangulató dalaik közben pedig megkaptuk az arcunkba az nagy kövér valóságot. Adatok, illetőleg idézetek pörögtek a kivetítőn, amelyek körülbelül arra a kaptafára épültek, hogy milyen világban is élünk. Vagyis tök jó, hogy mi itt nagyban fesztiválozunk, de egyébként ez is, ami éppen történik a nagy büdös sóbiznisz kellős közepe, szóval szórakozzunk csak felhőtlenül, de azért ne feledjük el, hogy ez itt nem örök és nem is feltétlen valós. Tetszett.

Megilletődött nép koncert után

Ennek megfelelően lenyomták a koncertet és nem vártak semmi éljenzést, meg őrjöngést, meg vissza-vissza skandálást. Szépen elmentek és kész. Eleinte persze mi sem értettük, hogy miért hagytak itt minket így pofátlanul, de már akkor sem tudtam teljes szívemmel megsértődni. Szóval isteni produkcióval kápráztattak el bennünket, engem abszolúte Masszív Atak fanná formáltak, ugyanakkor továbbra is bánkódom egy picikét amiatt, hogy alig több, mint egy órás nótázgatást kaptunk csak. Ez azért szerintem vérszegényke, de hát a már korábban említett pörkölt minden ilyetén fájdalmamat pillanatok alatt elnyomta.

Végezetül még szerettünk volna egy picikét ugrabugrálni a VIP-ben, amelyet sajnos nem tudtunk megtenni, mivel olyan gusztustalanul hangosan ordított a zene, amitől megfájdult a fejem. Pedig még a Prodigy-től sem szenvedtem ennyire…

Kedvenc hobónk a fesztiválról, aki többet látta a földet, mint bármi mást

Úgyhogy fogtuk magunkat és mi is angolosan távoztunk. Hull a könnycsepp bele a porba, de azért mosolygunk, higgyétek el!

u.i.: Ezúton is szeretnénk forró öleléseket és csókokat dobálni a soproniaknak, mert igazán aranyos, befogadó, érdeklődő, kedves emberkéket ismerhettünk meg személyükben.

u.u.i.: Természetesen jövőre, veletek, ugyanott…