szóval megnéztük kedvenc Kossuth-díjas művészünket, hogy issza a sört a színpadon, így hogy már bekerült a magyar kulturális elit fellegvárába. Jelenthetem, hogy ugyanúgy, bár mintha óvatosabban kortyolgatná egymás után a korsókat, de az is lehet, hogy ez már a korral jár. a feje viszont ugyanúgy billeg mint eddig, sőt továbbra is a mikrofon alá tekeri magát. ami pedig állítólag nem tesz jót a hangszálaknak. szóval Kossuth-díj ide vagy oda, ez a fiatalember még mindig ugyanolyan szeleburdi mint eddig volt. Kiscsillag koncerten jártunk.
A Corvintető egy jó hely. Bár én alapvetően utálom a romkocsmákat, illetve a „nem egészen rom, de eredeti funkcióját rég elvesztett, ezért egy ideje üresen álló bazi épület, de jó lenne itt bulikat csapni”- kocsmákat. Ettől függetlenül a Corvintetőt szeretem. van annak némi íze, hogy az ember képes hat emeletet (vagy mennyit) fölfelé mászni, a legelvetemültebbek pedig még a biciklit is felcipelni azért, hogy megigyon néhány fröccsöt a „fantasztikus városi panorámával megáldott” helyen. Nos, azért a városi panoráma ugyebár nem sokat takar. Láthatod a házak tetejét, meg két ház közötti résen át talán a budai hegyeket. meg hát fölötted az égbolt premier plánban, nem szól közbe semmiféle tűzfal, vagy fa, vagy akármi. vagyis ja, ha úgy vesszük tényleg fantasztikus a panoráma és tényleg a város tetején lehetsz. ez a szép ebben. fantasztikus városi panoráma? nemrég láttam olyan hirdetést, amely egy kissvábhegyi lakást próbált eladni. egy szó nem esett a panorámáról, miközben ott kvázi az egész város előtted hevert, nem csak a házak teteje. na mindegy.
vettünk egy-egy fröccsöt. a jó öreg Szőke Mátyás bora (egyenesen Gyöngyöstarjánból) szolgáltatta hozzá az alapot. igaz, hogy van borlap, de nem érdemes a megnevezésekkel erőlködni. ha mondjuk látsz egy olyat, hogy xy pincészet félédes muscat ottonelje xy évből, akkor azt elég úgy kérned, hogy „Félédest”, mert egyébként a pult másik oldalán állóknak fogalmuk sem lesz arról, hogy mit halandzsálsz. na mindegy.
megvan a fröccs az a lényeg. koncert meg még sehol, úgyhogy lehet lehuppanni valahová. vannak tök jó hintaágyak, amelyekre nem érdemes leülni. van egy kínai mondás, amely szerint a dolgok csak addig szépek, amíg elérhetetlenek. na ezekre ez maximálisan igaz. addig ugyanis, amíg nem ültünk rá, mindenkit gyűlöltünk, aki viszont rajta ült. kiváltságos kretének, naná! tuti, hogy ők már reggel belógtak csak azért, hogy itt hintázhassanak, mi meg holmiféle székekre üljünk. kész röhej. végül a későbbiekben adódott a szerencsés helyzet és lehuppanhattunk. hát nem jó. túl alacsony, nincs lábtartó, meg egyébként is. na mindegy.
a Corvintető épp akkor jelenlévő közönségére minden ráillett csak éppen a homogén kifejezés nem. bár ugye az ilyen kocsmák/helyek/izék közönségében az a bájos, hogy mindenki annyira különbözik, de annyira, hogy tulajdonképpen már ugyanolyan. ilyen haj, olyan haj, ilyen kalap, olyan kalap, de lényegében egy kaptafa az összes. velük együtt persze mi is. ám ezúttal berajzott egy férfihorda. mindannyian kék ingben. arról voltak ismeretesek, hogy általában úgy foglalták el pozíciójukat, hogy baromira útban legyenek, mondjuk a pult felé. nem tudni, hogy mit vétettek, ami végett a Corvintetőn kellett dekkolniuk. mindenesetre mi elkönyveltük őket úgy, hogy pusztán azért szaladtak fel, mert szerették volna lecsekkolni a sunázható állományt. és ők nem a Dokk Café-féle sunázandókra kíváncsiak, hanem az ilyen ándergrándokra. ez volt velük kapcsolatban a végkövetkeztetés. találtunk még érdekes figurákat. például dzsémz dín reinkarnációt, borzalmasan kövér embert, borotvált hónaljú lázadó fiatalt, meg céges belépőkártyát farmerzsebből kilógató büszke irodai munkást. alapvetően jó kis társaság van ott. aranyosak. na mindegy.
mindegy bizony, mert a koncert meg közben elkezdődött. előbb meglátogattuk a ruhatárat, ami egyben az Égbolt is. ez a rejtélyes kifejezés kettő, sőt rögtön három az egyben dolgot takar. egyfelől ugye ruhatár. másfelől dizájner-bolt (többnyire Corvintetős pólókról van szó), harmadrészt meg alternatív turkáló. ez utóbbi azt jelenti, hogy beviszel oda két ruhadarabot, ami neked már nem kell, és azzal a lendülettel el is hozhatsz másik kettőt, ami viszont kell. a röhejes a dologban az, hogy szerintem mindenki az egyébként turkálóból összevadászott ruháját vitte be oda. szóval jobbára olyan darabok lógnak ott, amelyek már a turkálóban sem kellenének. bár páro… szerzőtársam felfedezni vélt egyetlen megemlítésre méltó ruhadarabot, de ő nőként érzékenyebb szemekkel bír – legalábbis ilyen szempontból. magyarul egyetlen sunázható szoknya volt széles a vidéken. ami egyébként abszolút szimpatikus volt az a kifüggesztett menetrend, mely segítségével az éjszakai járatokról informálódhattunk. no de mindegy.
dobni kell még egy pisit koncert előtt. mögöttem csöpögtet éppen a Lecsó. hadd menjek el egy picit bulvárba: azt már jelenthetem, hogy nincs veseköve, mert rendesen tudott vizelni. szóval, ha valaki esetleg aggódott volna azért, hogy Lecsónak veseköve van, hát nincs. tőle megtudtam, hogy még van 5 perc kezdésig, szóval nyugodtam lógathattam. közben találtam egy érdekes sztikert, ami egy nagyon aranyos Balatontúra kezdeményezésről szól. végzés, gyors kézmosás, vécésnéninek százforintos dobás (tudniillik becsületkassza van). miközben várok a szerkesztőtársamra, meghallgatom, ahogy egy lány tök részegen a mai fiatalokról szaval valami össze-vissza kuszált monológot szegény néninek, aki pedig csak megértőn bólogat. az egész helyzet egy orbitális oximoron. no de mindegy.
odabent már dübörög a Kiscsillag. basszus… elfelejtettem melyik számmal kezdtek. nem is fontos, bólogattunk az a lényeg. a tömeg irdatlan volt. pontosabban nem biztos, hogy úgy önmagában irdatlan volt, de a Corvintető icipici kis koncerttermének egészen biztosan irdatlannak számított. levegőt nem lehetett kapni, több mint a fél banda bagózott, pöfékelt. a plafon alacsonyan, szellőztetés nem tapasztalható. borzalom, feleim, borzalom! ráadásul sötét is volt, meg hangos rákenról, meg hátadba könyököltek, ahogy itták a sört, meg hátulról (ami sokkal idegesítőbb mint elölről) rád taposnak, meg leöntenek fröccsel. no de mindegy.
mindegy, mert a koncert egészen, elképesztően baromi jó hangulatú volt. bár volt egy kifogásom, pontosabban észrevételem. a koncert közepén megleptek bennünket egy lassú blokkal. persze értem én a koncepciót: marha jó az, hogy az elején van egy kis ugrabugra, aztán lehet lenyugodni, utána megint ugrabugra, majd egy kis ráadás, ami aztán über ugrabugra. de könyörgöm, a Corvintetőn? az első ugrabugra még tök jó volt. nem vetted észre, hogy milyen körülmények között történik mindez. aztán jött a lassúrész. hosszú-hosszú számokon át. hirtelen észrevetted, hogy az álladról csöpög a verejték, a karod ragad, a zselé, vagy hab, vagy wax, vagy bármiféle kulimász lemászik a szemedbe a hajadról, a nadrágod sarkát taposod. röviden: nem nézel ki jobban mint bármelyik indián a Blaháról. mindezek után eszedbe jut az is, hogy nincs levegő. elkezdesz gondolkozni és rájössz arra is, hogy ez itt most baromira kényelmetlen. szóval a zenekar kvázi azt mondta, hogy fulladjunk meg lágyan. ez pedig milyen már? inkább mondanák azt, hogy pusztuljunk el rövid idő alatt, ájuljunk el vagy valami, de így? a saját híg löttyünkben fúljunk szépen halálra miközben azt dudorásszuk, hogy „fogd a pénzed megyünk Pestre, veszünk zörgős ládafiát”? ellenben! a Bandi is és a Lecsó is nagyon humorosak voltak. meg tényleg jó volt a hangulat. röhögtünk. Bandi pölö elmesélt egy sztorit, ami úgy egészében nem is volt annyira izgalmas, inkább a közbeszúrt gondolatok emelték fényét. Például „és láttam, hogy a közönségben meg megy a pogó. na nem úgy komolyan csak úgy félig. ami pedig azért elég vicces, mert hogy lehet félig pogózni? az körülbelül olyan, mint puha fasszal baszni”. utána még jött néhány szám és elbúcsúztak. majd visszatapsolták őket, egységesen azt kiabálva, hogy „van-e szándék”. jött még két dal, s végül a Van-e szándék. mindenki megkapta a magáét. öröm, bódottá és mulattá. no de mindegy.
mert a közönségben is lehetett látni izgalmas arcokat. például azokat, akikről fogalmam sincs, hogy miért jöttek ide, vagy hogy miért nem mentek el. a barátom és a párja például nem megátalkodott Kiscsillag-rajongók, kényelmetlenné vált a helyzet (értsd: elkezdtünk tömegesen megfulladni), hát fogták magukat és hazamentek. ez oké. na, de azok, akik nem különösebben élvezik a Kiscsillag zenéjét mégis mi a halálért kínozzák magukat, szemüket forgatva a fojtogató emberi lében? ezt sosem értettem. persze-persze, tudom, a kíváncsiság…. a kedvencem az a srác volt, akit szemlátomást a barátnője cipelt magával. a fiatalember rezignált arckifejezéssel, tulajdonképpen mozdulatlanul, üres tekintettel bámulta végig a koncertet, míg a barátnője énekelt, ugrabugrált, örömködött. egy adott pillanatban aztán a leányzó megszomjazott és szólt a balfa… akarom mondani a párjának, hogy menjen már el sörért. a fiú persze megdöbbent, de végül a lány lerendezte egy puszival továbbá egy „majd addig én vigyázok a helyünkre (idétlen vigyor)”- szerű mondattal. végül is igaza volt. elhozta magával az inasát is. jól érezte magát táncolt, és a koncert egyetlen pillanatáról sem kellett lemaradnia, hiszen a sört kézhez szállították. a fiút ezúton is üdvözlöm! no de mindegy.
a koncert ugyanis előbb-utóbb tényleg véget ért. kitódultunk. mint a barmok, amikor kinyitják a karámot. csak ők nem ennyire büdösek. például azért sem, mert nem dohányoznak, de ebbe most nem mennék bele. a koncerttermen kívül egy lány feküdt a fotelokon, borzalmasan nézett ki. a barátai pedig annyira aggódtak érte, hogy az első kézenfekvő kérdésük az volt, hogy „jól érzed magad?”. no de mindegy.
még egy fröccsöt elszopogattunk, miközben gyönyörködtünk a városi panorámában, illetőleg a már említett kékinges sunázó-kommandóban. de végül is nincs velük semmi baj. emlékszem kölyökkoromban az egyik barátommal úgy próbáltuk vadítani a kisvárosi törzskocsmánk hölgynemű publikumát, hogy a ballagási öltönyünkben mentünk inni, mondván „figyeld meg, tatám, majd így”. szóval értem én a szándékot, de attól még röhöghetek rajta, nem? egyébként meg én vagyok a kíméletlen, mert nem adtam át tapasztalataimat, amely szerint hiába nyomulsz öltönyben, ha csak sört fogdosol a kezedben és 10 méteres körzetedbe nem engedsz nőt, akkor nem fog bejönni a tuti ötlet. szóval eljöttünk a Corvintetőről. meg sem álltunk a Rákóczi út túloldaláig, ahol a Burger Kinget elhagyva tapasztalhattuk, hogyha nem figyel, akkor igen kalandos kis világba csöppenhet a gyanútlan individuum. egymás mellett van ott minden: kocsma, internetkávézó, giroszos, sztriptíz pár, nonstop zöldség- és gyümölcsárus és… a lényeg…. a LÁNGOSOS. így csupa nagy bötűvel. mert véreim (copyright by Pataki „Önmagaparódiája” Attila) ez bizony tényleg lángosos. de olyan… hát, hogy is mondjam? szóval ugyebár hatalmas és vastag és kívánatos és még mindig lángosról beszélek. jól megkenve tejföllel, sajttal, fokhagymával! igen-igen fokhagymával. nyammm. angyali a kiszolgáló személyzet: egy fiatal srác és egy leány. nagyon aranyosak, ennivalóak. utóbbi szegény össze-vissza agyonégette már magát olajjal. szóval a vérét adta egyes lángosokért. és egyáltalán nem drága! 350 pénz egy hatalmas csoda! hát ennyiért szinte ingyen van! de tényleg. ráadásul, ha az ember eléggé belemélyed abba, hogy a lángost próbálja betömködni a gyomrába (ugyebár a szokásos olajtól elázott papírt szorongatva közben), akkor könnyen szóba elegyedhet mindenféle alakokkal. például Dömével, akit már megénekeltünk az elébb. az egyetlen hátrány, hogy közben el kell viselni azt, amint külföldi faszagyerekek rekeszekkel fociznak az út közepén mialatt hülyeségeket röffentenek. de hát 350 forintért ez még így is ajándék! meg mondom: van ennek egy jóféle hangulata. no de mindegy.
a lángosozással együtt már így is hajnalig elnyúlt az éjszaka, nincs más reményünk, csak az éjszakai járat. úgyhogy szépen kézen fogva elindulunk, felváltva böfögjük a fokhagymásabbnál fokhagymásabb buborékokat és alig várjuk már, hogy együtt várakozhassunk az ’Ászokot szorongató, Morikettőbe igyekvő ifjú trónörökösökkel. no de mindegy…
…ez így volt jó.
