Vannak azok a napok, amikor az ember lánya már reggel érzi, hogy egy dolgot nem kellett volna: felkelni. Amikor azzal, hogy fejünkre húzzuk a jótékony takarót egy csomó abszurd történést akadályozhatunk meg. Nekem is ezt kellett volna tennem január 20-án, azaz tegnap.

De mégsem tettem, és ez baj volt. Hogy miért? Mert a kedd este elfogyasztott girosz kellemes gyomorrontásba torkollott már reggel. Kedvesemmel kórusban toltuk el a reggelire elkészített szendvicset. Arra számítottam, hogy némi koffein-, és folyadékbevitel szétcsapja a problémát. Nem csapta.

Aznap reggel a 13. kerület önkormányzatánál kezdtem egy kolléganőmmel. Az ügyintézés viszonylag gyors volt, wc-szüneteimmel együtt is beértünk a munkahelyre fél11re. Kolléganőmnek mondtam, hogy rosszul érzem magam, hál' Istennek ő kocsival jött, letekert ablakkal közlekedtünk hát, mert hogy-hogynem jól esett a fejemnek a hideg.

Beértünk rendben, épp kezdtem örülni annak, hogy most majd jól elpunnyadok az irodában, szürcsölöm a kamillateát, nem veszek fel telefont, és úgy általában nem csinálok semmi megterhelőt. Ha kell, kirohanok wc-re, mert ugyebár nem kell már menni sehova, kellemes, munkának álcázott punnyadásra rendezkedtem be fejben.

Aha, de csak én gondoltam így. Megtaláltak egy másik önkormányzattól. Lassú beszédű ötvenes nő jelentkezett, hogy mán jelleggel (MA!-ezen a gyönyörűen kezdődött szent napon, aminek én csak a végét vártam) tegyem rendbe a kerületi boltjait a cégemnek, mert különben jajjajjajj. Ígérek én fűt-fát, persze-persze (tapasztaltam már, hogy a ráérős önkormányzatisok előszeretettel szállnak rá olyan üzletekre, ahol előzőleg nem voltak kedvesek és készségesek velük szemben - adja a kisemberek kezébe hatalmat... ugye), majd megkérem a Jóistent csendben és halkan, hogy ha újra születek, hadd legyek önkormányzatos, mert úgy tűnik, hogy pár év l a s s a n  v é g z e t t  m   u   n   k   a  után az életritmusom is lassul, a beszédem, talán a mozdulataim is, ergo: tovább élhetek! Nem tudom, Isten mit válaszolhatott erre, mert nem hallottam a biztonsági őr kiabálásától:

BOMBARIADÓÓÓ! Szuper, mondhatni fantasztikus. Eszem a zúzáját annak a kedves embernek, aki betelefonált. Bomba persze nem volt, sosincs, meg különben is, aki robbantani akar, az nem szól, hanem robbant. Összeszedtem hát a pútyerkámat, még hozzávettem azon boltok dossziéját, amik a nagyon lassú, ám annál sürgősebb intézkedést kérő önkormányzat területén vannak, mondván: legalább bemegyek hozzájuk, ott meleg van, egyúttal elintézem azt is, amit kell. Ide nekem a sztahanovista jelvényt!

Először viszont ki kellett jutni az épületből. Lányból vagyok, tehát minden más-helyre-indulás előtt célszerű, ha dobok egy pisit, mert sosem tudni, mikor érek a kiszemelt helyre, milyen az idő (a hideg nem kedvez az ingernek), meg úgy általában is: komfortosabb. Így tettem most is, ám a wc-hez érve megdöbbenten tapasztaltam, hogy elveimet mások is követik. Sorállás fogadott. Miután ezen is túl voltam, a lépcsőn lefelé battyogva tapasztaltam, hogy a férfikollégák mennyire beszariak. Vágtatnak előre, függetlenül attól, hogy a lépcső nem éppen széles, és mégy így is kettessorban baktatunk lefelé. Szóval néhány ilyen "hímneműnek" kénytelen voltam utat nyitni, mert a diplomatatáskájuk már igencsak nyomta a hátam. De biztosan azt hitték, nem tudok magyarul, ezért nem kértek meg erre. Biztosan...

Megfelelő felsőbb vezetői engedélyek megkérése, és a telefonriadóláncba (mert semmiképp nem szerettem volna arról lemaradni, hogy tájékoztassanak, mikor lehet visszajönni az épület átvizsgálása után, annnnnnnnnnyira szerettem volna méééég dolgozni) való csatlakozásom után megindultam a Mechwart liget felé, az önkormányzathoz. Mire odaértem, pont harangozták a delet. Én akkor még nem voltam éhes.

Halkan szurkoltam, hogy a lassú hanghoz tartozó nő inkább a telefonos kommunikáció meg nem szokása miatt legyen lassú, nem pedig azért, mert tényleg az. Sajnos nem szurkoltam eléggé, egy ötvenes nő fogadott. Ügyintézésem közben - ami az én normál tempóban is kétszer olyan gyors, mint az övé - azon kattogott az agyam, hogy csak időben végezzek, mert elhatároztam, hogy ha kész vagyok, hazamegyek. Vágytam már az után, hogy becsukjam magam mögött az ajtót.

Szerencsére annál gyorsabban végeztünk, minthogy tényleg beleőrültem volna, így elégedetten lépkedtem le a lépcsőn és elhatároztam, hogy bemegyek a körúton a déembe. Úgyis útba esik hazafelé. Ahogy kijöttem már a nagy pakkjaimmal, egy cigánylány állított meg. A megállítás nála annyit tett, hogy a hónom alá dugott egy nejlonba csomagolt lepedőt, mondván:

-Tessék, tedd el, ingyen adom, már csak ez van, elveszik a határon.

-De nekem nincs szükségem lepedőre, és nem is tudom kifizetni sem.

-Biztos nincs egy kis apród?

-Nincs, nem kápéval fizettem.

-Nekem az is jó lesz, ha adsz egy sampont!

-Nem vettem sampont.

-Akkor lécci nem mennél vissza venni nekem egy csomag betétet?

-Nem, nem megyek már vissza, de van nálam tampon, azt szívesen adok.

-Tampon? Az mi?

Itt visszaadtam neki a lepedőt, mondván, kikotrom a tampont a táskámból, és ehhez kell mindkét kezem. Kikotortam, mutatom neki:

-Ez az.

-Az nem jó, én olyat nem használhatok. Akkor mit vettél? Adjál abból.

-Nem adok, mert magamnak vásároltam.

-Akkor egy kis aprót.

-Nincs apróm, kártyával fizettem.

-Itt egy bank, ott tudsz fölvenni pénzt!

-Nem veszek fel pénzt, különben sem vagyok ersztés ügyfél.

-Akkor legalább a gyűrűdet add nekem!

Ezzel az egyetemi pecsétgyűrűmre célzott, itt már elpárolgott a birkatürelmem és a magamra erőszakolt előítéletmentesség is szertefoszlott:

-Nem, mert ez az én gyűrűm. Valaki biztos megveszi a lepedődet, nekem most mennem kell.

És ott hagytam. Amint hazaértem és bezártam az ajtót, megnyugodva dőltem neki. „Nem követtek…”. Aztán vissza kellet ugyan mennem dolgozni, de abban a maradék két órában már igazán nem szaggattam szét magam. Az este is nyugiban telt, Örkény István barátunk aznap már nem piszkálgatta a fonalaimat. Hála neki!