Amióta a férfiak megalkották a társadalmat, a nők azért küzdenek, hogy ezt átformálják. Kertész Erzsébet pedig összegyűjtötte a legkedvencebbjeit, és elmesélte nekünk.
Ő maga Szolnokon született, amire azért is vagyok büszke, mert én szintén :) Antiszemita korban volt zsidó fiatalasszony, majd kétszeres anya, férjét pedig az mentette meg a kommunista terror kínzásaitól, hogy külföldön volt épp konferencián, ahonnan már nem jöhetett haza... 2005-ben bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul ontotta a lányregényeket, az egyszerű, nagyrészt különösebb csavartól mentes, ám mély üzenetet hordozó történeteket híres, korszakváltó nőkről. Olyan magyar és külföldi nőkről, akiket zászlajára tűzött a nőmozgalom, és akikre példaként tekinthettek fel azok, akik szintén meg akarták mutatni a férfiaknak, hogy ők is érnek valamit, ők is - emberek.
Az 1800-as évek második felében járunk, Oroszországban. Szonya névházasság útján juthatott csak el külföldre, hogy tanulhasson. Hosszas utánajárást követően beengedték a heidelbergi egyetemre, matematikát tanult, Berlinben készült a doktorátusára, amelyet a göttingeni egyetem adott meg neki. A Stockholmban épülő új egyetem hívta meg a matematika-tanszéken óraadónak, majd tanszékvezető is lett, a matematika professzora. Oroszország soha nem látta szívesen. Mert nő.
Harmincas évei vége felé köszöntött be életébe a viszonzott szerelem: Maxim, egykori férje távoli rokona személyében, aki szintén tudósember volt. Éveken át ment kettejük között a játszmázás: Maxim nem szerette a tudós nőket. Asszonyt akart Szonyából faragni (kézimunkázó, férjét hazaváró), és ehhez a férfitaktikák egész tárházát be is vetette. Addig-addig mesterkedett, míg végül Szonya meghalt tüdőgyulladásban, mielőtt Maxim feleségül vehette volna. Egy boldog hetük volt azután, hogy Maxim belátta: önzőn viselkedett, nem szabadott volna féltékenynek lennie Szonya hivatására.
Ezen keresztül is, mint Kertész Erzsébet ilyen jellegű további történeteiből is, több mindenre következtettem: egyrészt semmi sem változott, másrészt semmi sem változott. Sajnos.
Sajnos az átlagcsaládokban még ma is az az általános nézőpont, hogy a férfi teremti elő a lóvét, ő tartja fenn a családot még akkor is, ha a nő is dolgozik (hiszen ő kevesebbet keres); a nőnek-gyereknek pedig kuss van, hiszen a fizikai erőfölény komoly véleményformáló eszköz. A kifinomultabb családokban a férfiak képesek lelki húrokat pengetni azért, hogy a nő bűnösnek érezze magát, amiért elhanyagolja a családot (karriert épít).
Amíg a férfiak csak addig jutnak el egy szakmai körben (tehát amennyiben nem a - bocsánat tőlük - kőműves szakmáról van szó), hogy az adott szakma nőtagját "sunáznák" vagy "nem sunáznák" - úgyértem, addig, amíg a nők megítélése itt KEZDŐDIK egy szakma férfitagjai által... Addig Szonya, Hermin (Veres Pálné, sz. Beniczky Hermin), Vilma (Hugonnay Vilma) búsan csóválják a fejüket a felhőkön.
Úgy gondolom, hogy az egyenjogúságért folytatott harc még nem fejeződött be. Van már ugyan választójogunk, és járhatunk egyetemre is, tehát az ún. alapvető szabadságjogok megilletnek minket, a - durva szóval élve - hímsovinizmus mégis jelen van a mindennapokban, csak az eszközei finomodtak.
Jelen van a gyesen lévő anyuka férjében, aki a gyerek egész napos ellátását nem tekinti munkának, és morog, ha épp nem kerül az asztalra meleg vacsora, de ő nem csinálná meg; jelen van, amikor ugyanez a férj nem segít a házimunkában, mert az "női meló"; jelen van az arcba nem, csak cicire fókuszáló főnök/üzleti partner képében; jelen van a béralkunál. A tömegközlekedésen, amikor a nőknek (kortól függetlenül, de jelzem: nőknek, és nem tizenéves taknyosoknak) a férfiak képtelenek átadni a helyüket, karjukat nyújtani a csúszós járdán, hogy szerencsétlen nehogy elessen a két szatyrával... És még sorolhatnám. Ezek a következő üzenetet hordozzák számomra: "ti akartátok, viseljétek is a hatalmas egyenjogúságotokat".
Nem szabad félreérteni, nem sírom én vissza a rabláncot, dehogy! Csak azt próbálom fejtegetni, hogy a nők önmagukban kevesek ahhoz, hogy egyenjogúak legyenek. Ehhez a férfiakra is szükség van, akik szemléletváltásukkal ha nem is segítik elő, de legalább nem gáncsolják a törekvéseket. Amíg ők ezt nem hagyják nekünk, amíg nem tudják férfigőgjüket kinőni, nem lesz egyenjogúság.
