Nem mostanában történt; néhány héttel ezelőtt hallgattam a Déli Krónikát, ahol Binder István, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) szóvivője arról beszélt, hogy határozottan figyelmeztették a bankokat arra, hogy csak óvatosan reklámozzanak a karácsonyi időszakban mindenféle hiteleket, meg ilyen-olyan ajánlatokat, mert ez most nem az az időszak, ahol ennek helye van. Mégpedig egész egyszerű okból kifolyólag: válság van és nincs pénze az embereknek. Persze értem én, nincs új a nap alatt, de minden egyes ehhez hasonló alkalommal hajlamos vagyok elképedni: tényleg ennyire hülyék lennénk, mi emberek?
Csak zsongnak a fejemben a közhelyek a fogyasztói társadalommal, az értékvesztett világgal, a válság figyelmeztető funkciójával egyetemben. És a gordiuszi csomót sem én bogozom ki, a spanyol viaszt sem én szarom, csupán ledöbbenek. Értelmezésem szerint kvázi arról van szó, hogy ha a mindenféle felügyeletek nem súgnak dádát a pénzintézetek fülébe, akkor ők vidáman kínálgatják a különféle személyi kölcsönöket és egyéb rapid megoldásokat, amelyek vagy 50 százalékos kamattal ketyegnek, vagy ennél jóval szerényebb mértékben, de életünk végéig teszik ugyanezt. Ezzel még nem is lenne baj, de az emberek valami úton-módon mindannyiszor el is hiszik, hogy a bankok nem mások mint áldott nagy jótét lelkek, akiknek semmi más dolguk sincs a világon azon kívül, hogy elhozzák mindenki, még a legszegényebbek számára is az egyetemes jólétet.
Annyira nehéz elhinnem, hogy az emberek nagy többsége továbbra sem bírja elképzelni azt a szomorú helyzetet, hogy a világ jelenlegi gazdasági berendezkedése egyedül a(z anyagi) növekedést nevezi meg elfogadható opciónak. Pénzt csak még több pénzért adunk kölcsön. Pofon egyszerű ez, nem? És mégsem…
A bankokra nem tudok haragudni. Ők nem mások csak egyszerű, lélektelen profitvadász szervezetek, életük végéig szóló személytelen célokkal. No, de hát az individuumok mint olyanok? Valóban a fogyasztás az egyetlen elképzelhető menekvés ebből a világból? Valóban a fogyasztás az egyetlen olyan tevékenység, amellyel még ha legalább csak egy kis időre is, de el lehet nyomni az életben összeszedett frusztrációt? Hihetetlen…
És aztán itt a karácsony. Évről-évre mindenféle publicisztikákat összeharácsoló emberek néznek nagyokat, hol élnek. Hát most én is ugyanezt teszem. Itt a karácsony. A szeretet ünnepe. Amely egy olyan ritkán kimondott, ám mégis igen nyomatékosan a háttérben lappangó üzenettel bír, hogy ajándék nélkül nem ünnep az ünnep. Ez körülbelül egyenlő az ünnep szó morbid torzításával.
Az ünnep ma nem jelent egyebet a tárgyiasult, kézzel fogható ajándéknál. Elvont gondolatokat reménytelen társítani hozzá, teljesen fölösleges. Ha nem ajándékozok, ha „nem kerül a fa alá valami” (sic!), akkor már egy kívülálló furcsa szerzet vagyok, valami elhajlott őrült, vagy pedig egész egyszerűen csóró.
Közben milyen érdekes az, ahogyan szinte görcsösen próbálunk fellélegezni: a világ régi, berozsdásodott gazdasági rendje lassacskán visszaállani látszik. Vagyis többet és még többet. Pénzből, javakból, élményekből, időből, mindenből. Sosem pont annyit, amennyi van. Sosem pont azzal, aki van. Sosem pont akkor, amikor van.
Egy életet egész életet élünk le a jövőben. Mindig a „volna”, „lenne”, „talán” dimenziókban élünk. Talán a karácsony az egyetlen, amikor ez nem így van. Talán ekkor még tudnak örülni az emberek. Ott és akkor, abban a pillanatban.
Például a hitelből vásárolt televíziónak, vagy mosogatógépnek.
Amely miatt ráérnek még aggódni. Majd holnap.