Pedig néhány - mondjuk úgy 4-5 - évvel ezelőtt kifejezetten humbug handabandának gondoltam azt, amit a lélek gondozása, belsőnk megismerése jelenthet - ahogy oly sokan. Aztán szépen lassan kiviláglott, hogy másként nem megy az élet ebben a világban, csak ha szembenézünk a kínos és fájdalmas kérdésekkel. Nincs mese, egy napon tényleg bele kell nézni jó mélyen a tükörbe, ki korábban, ki csak halála órájában teszi, ez már vérmérséklet kérdése. Szóval ilyetén érdeklődésem enyhítése közepette bukkantam rá Soma írásaira az NLCafén. Baromi szimpatikusak voltak. Nem mantrázott, nem tűnt ájtatos manónak. Semmi térítés, meg felsőbbrendű okoskodás. Csak elmondta az egyszerű valóságot: ha nem becsülöd meg az életed, akkor könnyen elszúrhatod az egészet. Elhatároztam, hogy néhány dolgot feltétlen meg kell kérdeznem tőle. S így is lett. Ráadásul további kellemes csalódás is ért, hiszen egy kellemes beszélgetés közepébe csöppentem, cikázó és izgalmas gondolatokkal és kérdésekről: az emberről, az életről, a nőről.

(Egy interjú akkor nehéz, ha közben nagyon jó hangulatú. Mert könnyen előfordulhat az, hogy már nem is egy interjúról van szó, hanem egy beszélgetésről. Ami a részvétel időpontjában kellemes, ám a későbbi szerkesztés során már inkább nehézkes dolog. Így történt ez most is. Beszélgettünk. Aztán egyszer csak bekapcsoltam a diktafont is.)

Várj egy kicsit! Ott tartunk, hogy szuperegó. Mi van, ha fogalmam sincs, hogy mit kezdjek ezzel?

Pedig nagyon egyszerű. Freud három fő elemet állapított meg, amelyek a személyiségstruktúrát mozgatják. Elsőként van az ösztön, amely működtet bennünket. Aztán az úgynevezett szuperegó, amely tulajdonképpen a kontrolláló felettesünk, vagyis mindaz, amit apa-anya, valamint a körülöttünk lévő szociális közeg adott. Ez jelenti a társadalomnak, a normáknak való megfelelést, amely aztán persze a világ minden pontján más és más. A szuperegó lényegében a jó kislány, jó kisfiú szerep definíciója, amely persze sokszor nem azonos azzal, amit az ösztön diktálna. E két terület között az egó az, amely az élet millió helyzetében dönt, akár egy bíró. Például, ha valaki beszól neked az utcán, lehet, hogy ösztönből elküldenéd a francba, de rögtön jön egy másik hang, amely azt mondja, hogy maradj inkább úrinő. Ráadásul az előző generációkban még a párkapcsolatok is szuperegóval működtek, vagyis például az én édesanyámnak még szűzen kellett férjhez mennie. Ellenben ugye ma már teljesen normális és elfogadott, hogy a nők egy élettársi kapcsolatban, vagy egyedülállóként szülnek gyermeket.

Oké, külsőségeket tekintve valóban könnyebb a nők helyzete, ám legbelül talán még mindig nem az.

Lélekben még mindig nehéz, mivel még mindig nem történt meg a kritikus tömegnél az individualizáció, vagyis lényegében még ma is mindenki azt csinálja, amit elvárnak tőle. Ilyen szempontból egyébként mindegy, hogy a kommunizmusról, vagy vallásról beszélünk. Mind a kettő arról szól, hogy ne gondolkodj, ne kételkedj, majd mi megmondjuk, hogyan csináld, hogy helyes. Szóval a helyzet még mindig nem túl rózsás, ugyanakkor már elkezdődött egyfajta spirituális ébredés, amely szerint az emberek már nem receptre szeretnének élni. És itt akkor az előbbi freudi mozgató erőkhöz muszáj hozzávenni a jungit is, ami az intuició. Úgy gondolom, a ma emberének a belső hanggal való kapcsolatfelvétel az egyik legfontosbb feladata. Csakis akkor lehet önmaga, akkor élhet a lelkével összhangban. Különben ha mindig másra hallgat, egyfolytában megvezethető marad. Gondoljunk csak mondjuk a H1N1 körüli hisztire, vagy a gyógyszerek túlzott jelenlétére – mindenre azonnal gyógyszereljünk, szúrjunk és hitessük el magunkkal, hogy attól gyógyulunk meg. Szóval az individualizáció útját a manipuláció nehezíti meg igazán.

"a ma emberének a belső hanggal való kapcsolatfelvétel az egyik legfontosbb feladata"

Biztos vagy benne, hogy az emberek felébrednek? Hiszen két út lehetséges…

…valóban, vagy a manipuláció, vagy a felébredés útját követhetjük. Ám úgy látom, hogy a felébredtek száma napról-napra növekszik és ugye a kritikus tömeg itt aztán végtelenül sokat fog számítani. Ott van ugye a száz majom elmélete, ami egy nagyon izgalmas kísérlet. A lényege nagyjából az, hogyha egy adott fajon belül egy bizonyos cselekvés, gondolkodás elér egy bizonyos mennyiséget – ezt hívják kritikus tömegnek – akkor az a faj minden tagjának tulajdonsága lesz. Mondok erre egy konkrét mai példát. Egy 6-8 éves kisrácot odateszel a számítógép elé, vagy kezébe adsz egy mobilt keni-vágja, hogyan kell használni, míg egy negyven-ötven éves ember könnyen lehet, hogy szenved vele. Egy mai kisgyereknek a vérében van, amit az anyáink, de még mi is csak vért izzadva tudtunk megtanulni. Ugyanígy a spirituális felébredés, a tudatosság is elérheti a kritikus tömeg szintjét.

(Soma közben próbál rágyújtani, de hiába kattog az öngyújtó, csak nem jelenik meg a láng.)

Oké, de… kerítsünk egy újabb öngyújtót?

Tedd fel nyugodtan a kérdésedet, tudok több mindenre is figyelni, hiszen nő vagyok.

Na ez mekkora közhely!

Dehogy! A nőknél fejlettebb a két agyféltekét összekötő kérges test, emiatt a nők egyszerre több dologra is oda tudnak figyelni.

Nem sztereotipikus ez egy kicsit?

Egyáltalán nem! Gondolj bele, hogy az ősférfi mit csinált? Milliméter pontossággal kellett a fát vágnia, ha kicsivel is melléüt, levágja a kezét. Vagy mondjuk a vadászat. Rengeteg olyan tevékenységet végzett, amelyeknél nagyon kellett koncentrálni egy dologra. Közben pedig a nő? Figyelt a tűzre, az egyik gyerekre, a másik gyerekre. Nyilván ezért köszönhetjük nektek a hidakat, a mosógépet és még csomó mindent, mert a férfi jobban tud egy adott dologra koncentrálni, a nő pedig többfelé. Így egészítik ki egymást, nincs alá vagy fölérendeltség. A férfi és a nő együtt alkotják az Istent, ahogy a keleti templomok oldalába faragott szeretkező alakok is nagyon jól szimbolizálják. A keresztény egyház azonban ezt az egységet borzasztóan hibásan kettéválasztotta. Sok helyen egészen a 19. századig úgy tartották, hogy a nőben egyáltalán nem lakik lélek, kivéve a Szűz Máriát. Ezzel ellentétben Isten a saját képmására teremtette az embert, vagyis férfire és nőre. Tulajdonképpen szerintem Isten minden élőlény egyben.

Hadd kanyarodjak vissza egy picit a felébredéshez! Villamossal jöttem ide, szétnéztem az utazók között, de azt kell mondanom, hogy nem nagyon láttam az ébredezés jeleit…

Mert a nagy többség még alszik. De ahogy mondtam, az egyre több felébredt ember azt eredményezi, hogy az újonnan érkezettekben már ott rezeg az a tudás.

Biztos? Hiszen egy alvó apa és egy alvó anya mit tud átadni a gyermekének?

Biztos, mivel létezik a kollektív tudatalatti. Nézzük például Freud jéghegy-elméletét! A csúcs, ami kilátszik, az a tudatos szint; vagyis az, hogy éppen itt ülünk, mellettünk egy kaktusz, közben pedig isszuk a borocskát. A jéghegy alatt ott az első réteg, a tudatelőttes, álom, vagyis a luxuslejáró a tudatalattiba, a meditáció, a révület, intuíció, személyes tudatalatti; minden, ami veled történt fogantatástól fogva, amivel a kineziológia is dolgozik. Ez alatt pedig ott van a kollektív tudatalatti. Tehát minden emberben ott van minden információ. Az már egy másik kérdés, hogy olyan mélységig minden ember eljut-e!

Elvileg ugyebár ebben segítenél akár a klubjaid, akár a táboraid segítségével.

Az a misszióm, hogy segítsem a spirituális ébredést. Szerintem most a kulcs az, hogy ébredünk, vagy sem. A hadiipar-maffiának, gyógyszer-maffiának csak a spirituális ébredés vethet véget. Még túl sok az alvó gyermekember, de hihetetlen gyorsasággal haladunk előre.

No, de nem félsz attól, hogy akiknek segítesz, ők csak beléd vetik a hitüket, s magukon aztán már nem tudnak segíteni?

Mindenkiben van egy isteni önvaló, egy kis belső hang, amely akkor is szól, ha éppen nem hallod. Mindig jelez, hiszen a kollektív tudatalatti, vagyis a több évezredes emberi tapasztalat mindenkiben ott van. Ám nem könnyű meghallani a belső hangot, mert sok esetben a racionális bal agyfélteke szétfilózza az egészet. Ugyanakkor tudod azt fejleszteni, hogy odafigyelj rá. Én öthónapnyi kőkemény meditáció után értem el oda, hogy mindig hallhassam. Vagyis már nem a kineziológusom, anyám-apám, barátaim utasításait követem. Ez pedig így van rendjén, mert egy másik ember nem tudhatja, hogy mit kell tenned. Az is lehet, hogy egy csalódást kell átélned ahhoz, hogy a saját utadon menj, vagyis nincs recept, mindenki a maga útját járja.

Ez azért ijesztő is.

Főleg úgy, hogy egy szorongó, neurotikus generáció vagyunk.

No és mi a véleményed arról, hogy mondjuk Feldmár András az LSD-t hívta segítségül ahhoz, hogy megtalálja a belső hangot?

Erre egy másik irodalommal válaszolnék. Carlos Castaneda, egy spanyol antropológus pasi azt találta ki még a hatvanas években, hogy megkeresi az utolsó generációs mexikói sámánok egyikét, hogy készítsen vele egy interjút a pszichotróp növények hatásairól. Végül az élményekből több könyv is született. Az első könyv arról szól, hogy egyáltalán miként találta meg a sámánt és hogyan került közel hozzá. ( Don Juan tanitásai ) A második könyvben már azt írja le, ahogy a sámán végigpróbáltatja vele a növényeket (pejot, gomba, csattanó maszlag ) és végigvezeti az úton. ( Másik világ kapujában ) A harmadik könyv lényege aztán Castaneda felismerése: ha ez a dolog működik anyaggal, akkor működnie kell anyag nélkül is. ( Az ixtláni utazás – nekem ez a kedvenc könyvem. ) Azt mutatta meg, hogy az anyag csak az olyan mértékű tudattágításhoz kellett, amely révén felismerhette, hogy valóban egy nagy közös energiamezőben élünk mindannyian. Ha megtanulod a tudatod révén használni ezeket az energiákat, akkor fantasztikus dolgokat érhetsz el. Mondok egy példát! Az anyukám cukorbeteg, az apai nagypapám szintén cukorbeteg volt, az apukámnak is magas a cukra, így aztán minden orvos azt mondogatja, hogy nagyon kell vigyáznom magamra, mert cukorbeteg lehetek a génjeim alapján. Szóval nekem ez lenne a programom? Nem. Nem a genetika számít, hanem a tudatod.

De visszatérve Feldmárra. Nem hiszem, hogy jó dolog rendszeresen anyaghoz nyúlni. Jó, néha szoktam borozgatni, de nem használok tudatmódosító anyagokat, bár igaz, hogy az LSD sokkal gyorsabban eljuttat oda, ahova én az öt hónapos stabil meditációval eljutottam. Lehet, hogy napokat vagy heteket kell kivárni addig az útig, de igenis elérhetőek ezek a dolgok LSD nélkül is.

"Nem a genetika számít, hanem a tudatod."

Az alkohol is képes megmutatni a kaput bizonyos mennyiség után, nem?

Az alkohol pontosan a szuperegót tudja lelazítani. Elmégy az ösztönös vonal felé, semmi több. Nem jutsz be a kollektív tudatalattiba. Ráadásul az alkohol egy idő után elbutít.

Egyébiránt a kollektív tudatalattival felismerhetővé válik az igazi szabadság?

Nagyon érdekes az igazi szabadságról beszélni úgy, hogy az egészséges emberi létnek igenis normális része a szuperegó. A keletiek például azt mondják, hogy túl kell lépni az egón ahhoz, hogy szabad legyél. Ez így van, de én úgy gondolom, csak amiután már megélted az egódat, akkor tudsz a szívcsakrába továbblépni. Egy egészséges egóval tudsz csak a későbbiekben az ösztön és a szuperegó között balanszírozni. Ha az egyik túlzásba megy, például magával ragad az ösztön, akkor egy antiszociális, csalok-ölök-lopok hazudok figurává is válhatsz, de a másik vég is kialakulhat, amikor valaki már otthon is katonatisztként viselkedik. Viszont az arany középút arról szól, hogy valaki képes eljutni arra a spirituális szintre, amikor valóban tudatosul benne az, hogy mindenki egynek számít, s így amit másnak okoz, azt valójában magának is okozza. A lét alaptörvénye ugyanis az, hogy az elindított energia visszaér. Mózes például azt mondja, hogy ki mit vet úgy arat. Jézus pont ezért mondja az Új szövetségben azt, hogyha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Vagyis keleti fogalmakkal élve, leállíthatod a karmakört. Adva kapsz.

Itt aztán felmerül egy izgalmas kérdés, mégpedig az, hogy mi is van tulajdonképpen a megváltóval? Hiszen nem csak a keresztény kultúrkörben létezik az, aki kiemel a karmakörből. ( Most itt jól összekevertem a vallási irányzatokat, de a lényeg ugyanaz, más kifejezésekkel. ) Ezek szerint vallástól függetlenül mindenhol rájöttek arra, hogy micsoda teher – mondjuk negyvenévesen - a léleknek az a felismerés, hogy visszaüthet mindaz a rossz, amit a barátainak, a szeretteinek okozott addig. Vajon valóban kiemelődhetsz a körből azzal, ha legbelül megbánod a bűneidet?

No, de visszakanyarodva a kérdésedhez! A család ugyebár az egyik legfontosabb energetikai egység. Ebbe aztán mindenki beletartozik, még az abortált, eltitkolt gyermekek is. A lélek szintjén mindannyian egyenrangú elemei az egésznek. Úgy képzeld el, mint a homokgombócot. Minden családtag egy homokszem a gombócban. Ha egy kicsit is belecsippentesz ebbe, akkor az az egész rendszert érinteni fogja - van, amelyiket szemmel láthatóan, van amelyiket csak mikroszkopikusan. Tehát nehezen beszélhetünk nagy egyéni szabadságról, miközben egy olyan rendszer részei vagyunk, amelyben mindenki mindenkire befolyással van. A gyermek lázadása a szülő ellen például egyfajta hiba ebben a bonyolult módon felépített rendszerben. Mégpedig azért, mert nem fogadja el a hierarchiát, ezáltal nincs is a helyén. A szülő felül van, a gyerek pedig alul, hiszen a gyermek a szülőnek köszönheti az életbe való belépését. Nem az életét, hiszen az egy távolabbi, nagyobb forrásból ered, amiből mindenki ered. Ez nem egyenrangú kapcsolat. Szóval ebben az összekötöttségben nagyon elgondolkodtató az, hogy én teljesen egyéni vagyok és szabad és ha akarok, mindenkire szarok. Ha közelről nézem ,valóban egyéni lény vagy, ám távolról látszik csak igazán, hogy nem vagyunk függetlenek, mert ebben a közös erőtérben, összekapcsoltan, egymásra hatva működünk.

No, igen, de ha valóban megérted és felfogod azt, hogy helyed, s dolgod van a világban, akkor lehetsz csak igazán szabad, hiszen akkor már nem biztos, hogy ezeket a kapcsolatokat, kötöttségeket korlátként fogod értelmezni. Így aztán megértheted, hogy a többi embernek körülötted szintén dolga van, vagyis a téged ért impulzusokat pozitív energiaként is értelmezheted, s így elérheted a valódi szabadságot. Szabadság alatt pedig azt értem, hogy jól érzed magad a világban és nem korlátként értelmezed a téged körülvevő tényezőket.

Ez egy nagyon klassz, értelmezhető dolog a szabadságra. Maradjunk még mindig a homokgombócnál! Feltételezve, hogy az előbbi gondolatodat alkalmazhatjuk egy családra, egy nemzetre, vagy akár az egész planétára is. Így azt jelenti, hogyha valaki önazonos, akkor soha senkivel nem fog teljesen egyetérteni, hiszen minden egyes ember - függetlenül attól, hogy ötdiplomás professzor, vagy analfabéta hajléktalan - ebben a rendszerben egy olyan pozícióban van, amelyben csak ő lehet. Vagyis a maga szintjén, a maga módján mindenkinek igaza van. Ha valójában megértem azt, hogy mindenkinek igaza van az ezernyi ok-okozat összefüggés közepette, akkor láthatom azt is, hogy adott esetben egy különösen torz negatívum csupán ellensúly mások sérülései, elfojtásai, torzulásai, vagy akár hazugságia miatt. Nem feltétlenül, de lehet ilyen is. Sok olyan családállitást láttam, ahol az emberek mások életét élik, mások „nyomorát” viszok tovább. Én viszont nem várhatom el azt, hogy egy másik ember más legyen és nem tehetem az életemet attól függővé, hogy mások másként gondolkodjanak. Vagyis a szabadság az, hogy én a saját harmóniámat, az életben való boldogulásomat nem teszem függővé direktben attól, hogy elvárásokat támasztok a környezetemben levő emberekkel szemben. Viszont tudom a feladatomat, és van hozzá erőm, éberségem, hogy tegyem is.

De ugye nincs szó megalkuvásról?

Álljon meg a menet, dehogyis! Ez ráébredés, vagy meglátás. Nyilván mások elfogadása egy óriási szabadság, amely egyúttal hihetetlenül nehéz.

"tudom a feladatomat, és van hozzá erőm, éberségem, hogy tegyem is"

Ahhoz, hogy eljuthass ehhez a gondolatvilághoz, sok fájdalmat kell elviselned. No, de mi van azokkal, akik elmennek hozzád segítségért, a klubodba, vagy a táborodba? Tudják-e, hogy nem fog fájdalom nélkül menni? Tudják-e azt, hogy valószínűleg szüleik elkeseredettségét is a vállaikon hordozzák, nem csak a sajátjukat, s előbb-utóbb valakinek le kell hánynia ezt a terhet magáról? S, hogy ez baromi nehéz?

Baromi nehéz, így van. Na most az én lelki wellnesseim csak háromnaposak, a táboraim egyhetesek, de én továbblépéseket adok mindig. Az összegzés során egy személyes javaslatot is adok, hogy ki merre menjen, hogy mit gondolok. A terápiáimon a legfontosabb az, hogy az átélt dolgokat tudatos szintre is hozzuk, megértsük. Nagyon fontos például a nyolcas elmélete! A nyolcas szám vízszintesen a végtelen, a teljesség, a mindenség szimbóluma. Ezt a nyolcast azonban függőlegesen is értelmezhetjük, nem véletlen, hogy például a keresztényeknél is megjelenik a két nyolcas találkozása a rózsaablakok szimbolikájában. A függőleges nyolcas alsó fele jelképezi a krízist, vagyis azt, hogy mennyi fájdalom, küzdelem és szenvedés ért, érhet az életben. Tudnod kell azonban azt is, hogy ugyanannyi pozitív energia is vár rád, mindössze a te tudatosságodon múlik, hogy mennyire tudsz transzformálni, mennyire tudod az energiákat a mélyből fölfelé, a nyolcas felső felébe lendíteni. Röviden a lényeg az, hogy a veszély egyenlő az eséllyel. Ha nincs elég tudatosságod, akkor a krízis - vagyis az, hogy elhagynak, becsapnak, kirúgnak - veszélyként jelentkezik, így válhat belőled depressziós, önsorsrontó, alkoholista, narkós, hajléktalan és így tovább. Ellenben, ha van benned énerő, tudatosság, akkor tudod, hogy a mélypont csupán egy fejlődési lehetőség. Ha éppen fájdalmad van, tudhatod, hogy esély is lehet belőle, hiszen amilyen mélységig eljutottál, ugyanazzal a magassággal élheted meg az életedet is! A terápiáimon azt szeretném megértetni az emberekkel, hogy fantasztikus lehetőség az, hogy abban a mélységben vagy. Ilyenkor nagyon fontos az, hogy leállítsd az önszemléletedet, felejtsd el a lehúzó önsajnálatot, majd lépj tovább! Ebben segítek, ehhez mutatok technikákat. De nem csak technikákat, hanem rengeteg megélést és tapasztalást! Így például hipnotikus-regressziós meditációval, vagyis egy elsötétített, mécsesekkel lágyan megvilágított szobában, üvöltözéssel, dörömböléssel, transzlégzéssel, minden csakrára hangolt zenével és még rengeteg eszközzel élhetünk át egy olyan utazást, amely során újra megtapasztalhatjuk a múlt történéseit ( amik a jelenbe hozásban segitenek) , így felszántva a tudatalattit elengedjük a negatívumokat. ( Persze ki mennyire képes adott alaklommal.)

Vannak egyéb módszerek is, amelyeket ezzel együtt javasolni szoktam. Ilyen a családállítás, amely azért fontos, mert segít felismerni a hibás döntéseink mögött húzódó generációs hozadékokat. Mivel a családon belül különösen szorosan össze vagyunk kapcsolva egymással, ezért nagyon sok esetben nem a saját életünket éljük, hanem a két generációval ezelőttit. Hellinger ezt a dupla eltolódás jelenségének hívja. Legfőképpen a nagyszüleink blokkjait és mintáit visszük tovább és az ő életüket éljük éppen azért, mert mindenki tartozni akar a rendszerhez. Hellinger például azt mondja, hogy minden családnak megvan a maga lelkiismerete, amelyhez a családtagok tartozni szeretnének. Így amikor összekerül egy férfi és egy nő, akkor egyúttal két lelkiismeret is találkozik egymással. Ahhoz, hogy mélyebbről tudj közeledni a másik felé, fel kell adnod a saját családodból hozott lelkiismeretedet, vagyis a generációkon át felhalmozott morális tant, előítéletet. Tehát ha valaki nyitott, akkor elhagyja a családja lelkiismeretét.

Engedd meg, hogy idekeverjem Csernus Imrét, aki – mások mellett – azt állítja, hogy a gyermek valójában a hiteles szülői képet hiányolja, amikor lázad. Vajon akkor is le akarjuk-e dobni magunkról a családi lelkiismeretet, ha az maximálisan hiteles példa számunkra?

Lelki szinten a rendszerhez szeretnél tartozni, hiszen ezernyi csatornán vagyunk összekovácsolva. Lelki szinten pártolod a veled rokonságban álló hibaelkövetőt, mert a családodhoz tartozik. Csernus Imre a „Sors és önismeret” cimü irásában ( Mesterkurzus sorozat, Jaffa kiadó) oldalakon át tárgyalja, hogy nem tiszteli az anyját és apját, mert ők nem példák számára. Megkeseredett emberekként írja le őket. Ezzel például maximálisan nem tudok egyetérteni, hiszen ha nem tiszteled az anyádat, vagy az apádat, akkor az azt jelenti, hogy nem tiszteled az élet forrását, így nem tiszteled az életet, s nem tudod tisztelni az embertársaidat sem. A törvények törvénye, hogy igenis tiszteld a szüleidet, mégpedig az életért! Hogy lehet kijelenteni olyat ország-világ előtt, hogy az anyját nem tiszteli, mert megkeseredett? Milyen jogon minősíti az anyját? Hiszen az a nő volt az, aki megszülte és szoptatta. Ott van például Csernusnak a Ki nevel a végén című könyve. Nem tudom, hogy írt meg egy könyvet a nevelésről úgy, hogy még életében nem kelt fel három héten át minden éjszaka teáztatni, s fogalma sincs arról, hogy milyen az, amikor másfél éven át 4 órát sem tud egyszerre aludni az ember, mert egy másik embert szolgál. Egészen más egy gyermeket a rendelőben látni és egészen más több éven át a fenekét törölni, mert a kis keze nem elég hosszú. Sok más esetben tisztelem Csernus Imre munkásságát, ám ebben a néhány pontban egyáltalán nem értek egyet vele, s nem hiszem, hogy ennek a világnak, ahol az alapvető értékek ennyire megzilálódtak, ilyen tanításra lenne szüksége. Mert igenis tisztáznunk kell először az alapvető értékeket! Ha egy férfi nem tiszteli az anyját, akkor egyetlen nőt sem fog tisztelni, ugyanígy, ha egy nő nem tiszteli az apját, akkor egyetlen férfi sem lesz elég jó neki. Nehéz például egy alkoholista embert tisztelni, de neked, mint az élet forrását kell tisztelned őt! Van valami több annál, mint az életed?

Vajon ugyanaz tisztelni őt az élet forrásaként és tisztelni őt a hibáiért?

Nem ítélhetjük meg a saját szüleinket. Azt tettek, amit megtanultak az anyjuktól, apjuktól, illetve nagyszüleiktől, az adott kortól, ősöktől, stb.... Erre voltak képesek. Ráadásul, hogyan ítélhetnénk meg őket úgy, hogy nekünk is millió és millió hibánk van. Sem intellektuálisan, sem érzelmileg, vagy egyéb módon nem ítélhetjük meg őket, hiszen fogalmunk sincs például arról, hogy mi, miért és hogyan történt abban a rendszerben, ahol ők felnőttek. Nem tudhatjuk, hogy mennyi ok-okozati kérdés miatt voltak képesek arra, amire.

Mi az, amit még nem árt tudatosítani?

Mindenki valakinek a méhéből származik, vagyis a női tudatosság elképesztően fontos. Az, hogy ne szorongó, neurotikus, vezethető birkák szülessenek az ott kezdődik, hogy individuálisan születünk. Gondolj csak bele például abba, hogyan születünk. Fekve? Mekkora marhaság ez! És csak azért, mert XIV. Lajos bevezette a fekve szülést! Kíváncsi volt ugyanis arra, hogyan jön ki a gyermek és aztán a férfiak akaratából így maradt. De sorolhatnám még tovább! Magyarországon például a nők óriási százalékát gátmetszik szülésnél, miközben elő lehetne készíteni a nőket a szülésre úgy, hogy ne legyen szükség erre. De hát hogyan is zajlik egy szülés? Lefekszel, így aztán nincs gravitáció, ami segítsen, átvágnak, elveszik tőled a gyereket, csap alá tolják, egyből lemossák az értékes magzatmázat, s aztán háromóránként viszik szoptatni, függetlenül attól, mikor éhes. Ez az ösztönszükséglet első megerőszakolása. Mintha egy felnőtt embernek azt mondanád, hogy mindegy hány kilós vagy, mindegy, hogy éhes vagy-e, X óránként enned kell, mert mi így gondoljuk. Az ősbizalomban már az élet legelején sérül. Így születnek a szorongó emberek. A szorongó ember fél, a félő ember pedig megvezethető.

De?

De ezen lehet változtatni. A lelkigyakorlataimon például regressziós hipnózissal újramodellezzük a szülést. A lényeg az, hogy ezekben a táborokban önismeretet, belső erőt segítek fejleszteni azért, hogy a múlt stresszeit, sérüléseit segítsünk felszámolni. Illetve azt a tudatosságot kell kialakítani, hogy ne a másik valamilyenségétől várd a saját boldogulásod.

Mi a garancia arra, hogy a nő felszabadul a béklyók alól? Mi van, ha eltévednek?

Megvan a lehetőség, hogy elérjenek, ha elakadnának, hiszen tudják az e-mailcímemet. Továbbá mindenki egyénre szólóan kap házi feladatsort. Rengeteget! Meditációs technikákat, önbizalomerősítő technikákat, ajánlott könyvlistát. Olyan ez is mint a nyelvtanulás: A pontból el kell jutni B pontba. Rengeteget kell gyakorolni! Továbbá, ami még nagyon fontos a Maslow-piramison túl: négy dolog. A rendszeres mozgás. Ez alap, hiszen, ha nem kering a vér, letapadnak a salakanyagok. A mozgás endorfint, azaz boldogsághormont termel. Tehát minimum háromszor-négyszer meg kell izzadni egy héten, mindegy mit csinál az ember, csak találja meg, amit szeret. Aztán fontos a rendszeres egyedüllét. Nem szól rádió, tévé, tudnod kell kapcsolatot létesíteni a belső hanggal, tudnod kell szembenézni önmagaddal. Harmadszor a természettel való kapcsolat - aki ezt elengedi annak finito. Végül a kreativitás megélése, fejlesztése. A jobb agyfélteke lendületbe hozása, a teljes autonómia, a flow megélése.

Nem vicces, hogy idejössz erre a világra, s ennyi minden kell ahhoz, hogy egyáltalán elindulhass?

Ez már csak ilyen. A világunk nem, más mint egy nagy közös tér, ahol együtt, közösen játszunk, fejlődünk, tanulunk. Ez egy sok-sok örömöt adó tanulóbolygó, és rajtunk múlik, mit és hogyan élünk meg belőle. Ehhez kell a tudatosság.