Egy végtelenül kedves és szép filmmel futottam össze nemrégiben. A történet az én olvasatomban körülbelül a reményről szól. A reményről, amely szerint bőven van még élet negyvenen, ötvenen, sőt hatvanon túl is. A reményről, hogy az emberek fölfedezhetik azt, hogy a nyugdíjaskor nem feltétlenül a halál utáni várakozásról, a piacról, lekvárfőzésről, unokák pesztrálásáról, öregek kórusáról és egyéb elsorvasztó dolgokról kell, hogy szóljon. Hanem arról a szenvedélyről, amely a napnál is világosabban süthet az ember fejében: az élet szeretete a boldogság legfelsőbb foka.
Bevallom őszintén, hogy ennél laikusabban már nem nagyon ülhettem volna be a Cirkó-Gejzír Moziba. Annyi volt csak az elképzelésem a Kilencedik mennyországról, hogy egy időskori romantikus kavarás lesz, ráadásul német nyelven, felirattal - aki hozzám hasonlóan csak nagy fájdalmak és kínlódások árán talál szépséget a germánok nyelvezetében, annak nagy rémületet jelenthet ez. 
Azt is előre kell bocsátanom, hogy a prűd, heroikusan konzervatív, löttyedt szórakoztatásra vágyó emberek messze kerüljék el a Jászai Mari térnek még csak a környékét is. Ők inkább üljenek be szájakat tátani az Avatarra.
Andreas Dresen rendező ugyanis nem tesz mást, csupán másfél órán keresztül őszintén beszél a szürkeségbe süllyedt - vagyis az átlag - emberek életéről. Arról, amit idős és fiatal közt egyaránt felelhetünk: az anyagi világ javaiban vigaszt kereső, szenvedélyét vesztett tömegekről.
A történet akár itt, Magyarországon is játszódhatna, bármelyik vidéki kisvárosban. A hatvanon túli Inge 30 éve él házasságban Wernerrel. Szeretik, tisztelik egymást, de a hosszú közös út során elvesztettek sok mindent, rutinná puhult az életük, küzdenek a mindennapokkal. Mosnak, főznek, takarítanak, tévéznek, reggeliznek, fürdenek, néha 
beszélgetnek. Nem állnak messze attól, hogy anyának és apának szólítsák egymást (attól tartok ez jó magyar szokás). Egy szép napon aztán Inge életében felbukkan a 76 éves Karl, s vele együtt a szenvedély. Karl tudja, hogy nem sok ideje van hátra, ám azt Wernerrel ellentétben nem vegetálással, mozdonyhangok otthoni hallgatásával tölti, hanem fiatalokat megszégyenítő kicsattanó jókedvvel. Karl szeret nagyokat kerékpározni a pipacsos rét mellett, mezítelenül fürdeni a város melletti tóban és orbitálisan nagyokat szeretkezni. Karl szemében ott van a kisfiús csillogás, a világ apró csodáira való rácsodálkozás, az élni akarás. Mondani sem kell persze, hogy Ingét rövid idő alatt leveszi lábáról ez a fajta szenvedély és ismét fiatalnak érezheti magát. Felszakad belőle a régóta magába fojtott gondolat: „mindig arról álmodoztam, hogy legalább még egyszer utoljára szerelmes lehetek. Már teljesen letettem erről az álmomról”. A környezete természetesen ragaszkodna ahhoz, hogy visszatérjen a jól bevált klisékhez, s minden kockázatot mellőzve szépen, lassan száradjon el, nyugalomban. Inge ehelyett a boldogságot, a küzdelmet választja. Így aztán előttünk is feltárulhat a világban tapasztalt, s a Magyar Narancs kritikájában remekül megfogalmazott jelenség: „ha van is tabu, az nem a szex, hanem a szerelem”.
Megható történet ez arról, hogy a kisnyugdíjasok előtt is ott áll még a lehetőség: élhetnek az álmaiknak. Ha eddig nem tették, hát legalább azt a néhány hátralévő évet töltsék boldogan, erővel, szenvedéllyel telítetten.
Megdöbbentő tükör ez számunkra. Ismét egy olyan alkotás, ahol premier plánban találkozhatunk a saját töketlenségeinkkel. Láthatjuk mivel járhat az, ha erőinket csakis a karrierbe, a világi javakba, a gyarapodásba fektetjük és elfelejtjük azt, hogy tulajdonképpen miért is jó itt lenni. Miért is ajándék ez az egyetlen dobás, amelyet végre mi is megkaptunk.
Egy apró kis felkiáltójel, amely eszünkbe juttathatja, hogy a „szürke hétköznapok” kifejezés pusztán a mi fejünkben létezik. A valóság ennél sokkal színesebb, vidámabb.
Őszintébb és emberibb.
