Hirtelen felindulásból elkövetett erőteljes bazmeg.

Hurrá, végre minden a helyén van, halad előre. Ahogy olvastam, immáron semmi nem akadályozza meg, hogy egy újabb bőrt lerántsanak rólam. Kezdjük is el:

Havonta most 7ezer körül kapnak tőlem, ami a nyugdíjszámlámra ment volna kedves Miniszterelnök Úr, ami a 14 hónap után összejön az kábé 98ezer Ft. Ugyan tessen már nekem megbocsájtani, hogy pillanatnyilag nem tudok az eddigi befizetéseim egyenlegével szolgálni, így pontosan azt sem tudom megmondani, hogy mennyit adok oda Önnek szívesen, a legnagyobb jóindulattal. Sőt! Ha már itt tartunk, gyűjtögettem én és az anyukám, szóval gyűjtögettünk közösen nekem kis pénzecskét lakáselőtakarékossági formában. Tetszik tudni mi van? Nem kell. Odaadom. Dehogy kell nekem lakás, hogy majd oda szüljek gyereket, hogy tető legyen a fejünk fölött - áhhh... Pitiáner dolgok ezek kéremszépen. Alávetem magam a nép akaratának, és megelőzöm Önöket holmi törvények meghozatalában, jogállami keretek lebontásában - így is annyi dolguknak tetszenek lenni, ne tessenek ezzel fáradozni: ODAADOM, na.

És azon is elgondolkodtam, hogy minek nekem fizetés? Hogy felhalmozzak mindenféle imperialista javakat? Magántulajdont? Hogy aztán azokból ne részesüljön a köz? Akarommondani, Önök? Rosszul is érzem magam a gondolattól, úgyhogy ezennel lemondok a fizetésemről. Dehogy kell nekem az a pénz, amikor el lehet költeni annál jobb és nemesb dolgokra, mint pl. élelemre magamnak. Tessenek belőle nyugodtan államadósságot törleszteni, országotfotózni, APEHet VPOP-val összevonni, hazugságok (nyugdíjtőzsde) politikai kommunikációjára elkampányolni. 

Bocsánatot kérek, hogy vettem magamnak ruhákat és ezzel javakat halmoztam fel Önök elől. Bejelentem, hogy a méretem 38-as, a lábam is, Ön biztosan jobban tudja, hogy a ruháim személyem általi hordásán túl hogyan lehet a köz - elnézést a nyelvbotlásért - Önök igényeinek legmegfelelőbben hasznosítani. Nyilván nem úgy, hogy én hordok egy öltözetet, míg a többi a szekrényben van. Kérem, használják hát!

Ígérem, erre bíztatok még egy embert.

Csak amikor már nem lesz aktív kereső, aki eltartsa a sok nyugdíjast, hogy ez utóbbiak ingyen utazhassanak naponta az iskolajáratokkal piacolni; amikor nem nő a születések száma; amikor tehetséges, értelmes fiatalok külföldre távoznak végleg, hogy az itthon szerzett tudásukat odakinn váltsák életre...

Akkor ne tessék csodálkozni, hogy sajnos moziba már nem tudtam vinni, mert egy öltözet ruhában éhenhaltam a pusztában - de ezt egy légifelvételről biztosan látni fogja majd, és én akkor boldog leszek.