Meg úgy általában az embereket? Bár az is elképzelhető, hogy a kreatív szempontok alapján szakmai igénytelenségnek nevezhető jelenség mögött csupán egyszerű biztonsági játék lapul: ha már valami szar egyszer bevált, hát akkor be fog válni még egyszer. Akárhányszor. Világos. Csak hát mégis… na… nem méltatlan ez önmagunkkal szemben? A NeoFM plakátjáról elmélkedtünk.
Sétáltam a kellemesen napsütötte Csalogány utcában, ahol az egyik panelpalota oldalán egy ismerős óriásplakát kuncogott a szemeim közé. A NeoFM hirdeti reggeli műsorának, a Bumerángnak legújabb kitelepülését, vagyis a korábbi évtized alatt már megszokott Mosolyturné következő állomását.
Házhoz teker a Bumeráng – hát ez isteni. Kék színű tandem kerékpár. Elöl a Bochkor, hátul a Boros. Nevetnek, boldogok, van munkahelyük, mindenki mosolyog és örül. Szóval ezúttal házhoz tekernek. Néhány évvel ezelőtt pedig áttekertek.
Annak idején a Sláger Rádió Bumerángot népszerűsítő kampánya valahogy úgy kezdődött, hogy Bochkor Gábor egymaga üldögélt egy kerékpáron, nagyot kacagva, s kijelentve (legalábbis a felirat tanúsága szerint), hogy „áttekertem”. Ám végül is mindketten áttekertek a Danubius Capuccinóból, szóval nem lett olyan nagy gáz. Jött is a következő óriásplakát, amelyen egy kék színű tandem kerékpár látható. Elöl a Bochkor, hátul a Boros. Nevetnek, boldogok, van munkahelyük, mindenki mosolyog és örül.
Persze ebből két dologra lehet következtetni. Egyfelől a folyamatosságot szimbolizálja számunkra, hogy teljesen mindegy mi történik ebben az időnként elborult világban, egyvalamiben sosem kételkedhetünk: ez a két marha biztos, hogy tekerni fog valahová egy kék színű tandemen. Másfelől arra is gondolhatunk, hogy tényleg ennyire sekélyes a magyar kreatívszakma bizonyos része, vagy ennyire beszari a megrendelői oldal. Tíz évvel ezelőtti plakátokkal képes csak operálni. Minek a jó ötletet eldobni, nem igaz?
Álmok, tévedések, valóságok
A blőd óriásplakát-malőr nyomán elindulva aztán felidéztem magamban a NeoFM korábbi marhaságai közül néhányat. Például azt, hogy milyen új színt kívánnak becsempészni a magyar éterbe. Emlékszem Hegyi Gyuri szavaira, aki teljesen őszinte megkönnyebbüléssel beszélt arról, hogy soha többé orrba-szájba Edda, meg Bikini és társai, ők tényleg billenteni szeretnének valamit a zenei kínálaton. Továbbá olyan kellemes mondatok is felbukkantak, mint például „Nem csak kiszolgálni, formálni is szeretnénk a közízlést. Erre egy országos frekvencia képes, ez felelősség és lehetőség is, élni szeretnénk ezzel”. Ma már tudjuk, hogy ez nem sikerült. Bár az is igaz, hogy a közízlés formálása nem megy egyik napról a másikra. Ezt én is belátom. Lehet, hogy eleinte csak be-befittyen, mintegy hiba gyanánt a Péterfy Bori-féle Labamba két Tina Turner és néhány Neoton közé, majd évtizedekkel később már a Csík Zenekar, vagy a Franz Ferdinand lesz a legdurvább elhajlás. Csak hát ez sajnos se nem előremutató, se nem Neo… Ez bizony Sláger…
Aztán ott van a Neo telefontársaságtól lenyúlt logó és színvilág. Erről ugyebár az a hivatalos közlés járta, hogy ez még csak egy terv, később változni fog. Nem változott.
Meg volt még néhány ilyen apró hülyeség, mindet felidézni képtelenség.
Az Isten adta nép…
Képtelenség, ráadásul fölösleges is. Az én egyetlen kérdésem az, hogy miért nem lehet egész egyszerűen őszintének lenni? Mert szerintem az sem lett volna ciki, sőt! Elég lett volna annyit mondani, hogy gyerekek, volt itt egy pályázat, valamiféle kusza érdekek mentén egy-két dolog megváltozott a háttérben, de ne aggódjatok. Ne aggódjatok, mert valójában nem fog változni semmi. Megmarad nektek a Mosolyturné, megmarad nektek Bocsi és Boros, megmarad a Neoton és az Edda, István Dani és az órákon át ordító kívánságműsor, ahol aztán annyi Demjént lehet lenyomni, amennyit nem szégyell ez a világ.
A válasz természetesen az, hogy azért, mert pénzről van szó. Nem hiszem, hogy bármiféle spanyolviaszt én találtam volna föl. Ez tényleg ennyire világos. Lehet itt közízlést formálgatni, meg ultranagy álmokat kergetni. De minek? És azt ki fogja finanszírozni? Mert ép elméjű, tömött zsebű cég biztos, hogy nem. Sem a T-Mobile, sem a Coca-Cola, sem az OTP nem tartozik a kereskedelmi rádiók mecénásai közé. Gazdasági alapokon nyugvó szellemiségükkel tisztán megfogalmazzák azt, hogy pénzt adunk nektek azért, ha kapunk valamit cserébe. Egy rádió esetében nyilván minél több potenciális fogyasztó eléréséről van szó.
Ennek a titokzatos rétegnek pedig nem szimfonikus zenére, meg jazz-re, meg blues-ra, meg ilyen marhaságokra van szüksége, hanem arra, hogy szórakozzon, kikapcsolódjon, elfelejtse azt, hogy mennyire sablonos, kicsinyes az élete.
Bochkor egyszer említette vala, hogy nekik - mármint a Bumerángnak - már egy tökélyre megálmodott know-how-ja van, bevált recept ésatöbbi. S ebből a szemszögből teljesen logikus az óriásplakát „koncepciója”. Kár erőlködni bármiféle újdonság megalkotásával. Bár halkan megjegyzem, hogy ha másért nem, legalább a saját magunkkal szemben támasztott igények végett nem lett volna olyan nagy baj belőle. Ehelyett? Gyerekek, nyugodjatok meg! Ugyanazt kapjátok tőlünk, mint eddig.
Ugyanazt a szart.
Mert minden nap rólunk szól...
