Ez a szomorú és a szív legmélyebb bugyraiból feltörő siralmas kiáltás minden drága ismerősömnek szól, akiket már legalább 5-10 éve nem láttam és az utóbbi időszakban spam-ként vagyok kénytelen azonosítani őket. Édesek, bájosak, aranyosak és próbálkoznak, igyekeznek, gyötrődnek a szent cél érdekében, hogy abszolúte web kettő-pont-nullás betyárokká avanzsálódjanak, de sajnos nem megy. Értem én, hogy mit akarnak, de leszarom…

Mindenekelőtt hadd szögezzem le: nincs szó semmiféle eget rengető új felfedezésről, senki sem ugrott ki a fürdőkádjából, senki sem böfögte a kocsmapult mellett, hogy „heuréka”, csupán felháborodtam.

Az elején szolgálnék egy végtelenül egyszerű megállapítással: az emberi természet oly mértékben konstans, hogy az már konvergál a csodaszámba menő jelenségek szűk, de annál impozánsabb táborába. Rögvest ki is fejteném, hogy mire gondolok! Az ember kezébe adunk valamit (bármit), sűrű pillarebegtetések közepette igyekszik azt kitanulni, majd amikor már teljes mértékben hozzászokott, úgy és olyan mértékben kezdi azt használni, amennyire nem szégyelli. Vagyis a végkimerülésig, a teljes meghülyülés állapotáig. Így van/volt ez a televízióval, az automobillal, a mobiltelefonnal, a szépítő krémekkel, az edzőteremmel…

…és így van ez a világhálóval, vagyis a zinternettel, mint olyannal, ugye.

Ezzel önmagában talán még nem is lenne semmi gond, ám a világháló az egy olyan trükkös jószág, hogy jószerivel bárkit, bármikor, bármivel megtalálhatsz rajta, ha akarja azt az illető, ha nem. Hatványozottan igaz ez az onlájn közösségi (érted, szósöl) világok, portálok létrejötte következtében, azok alakulása során.

Az elmúlt évek alatt szépen lassan hozzá lehetett szokni ahhoz, hogy az egykoron kedvesnek hitt ismerősök folyamatos baromságokkal bombáznak e-mailben, vagy iwiw-üzik (sic!) formájában. A megye, a falu, a község legszebb babájának, legszebb párjának, legszexisebb nagymamájának, legpedánsabb kocsmahuszárjának választásán elindult vala ez a drága valaki is, és ha már az ég úgy adta, hogy ismerősök vagyunk, szavazzak rá én is, hiszen így jó eséllyel indulhat a fődíjért egy Bivalybasznádi velnesz víkendér’. Mert ez fontos… Vagy éppenséggel sulidiszkót szervez Tarhonyanyékeslábon, jó lenne, ha mi is elmennénk, vagy szólnánk a többi ismerősünknek, hogy menjen el, mert lesz ott árenbítől kezdve a fánkin át minden. És ráadásul valószínűleg még meghirdetik a falu legszebb Jocóját is. Vagy szavazzak a városára, vagy csatlakozzak a legjobb üzlethez, vagy…

Ezekkel nincs is semmi baj. Az ilyen üzenetek érkezése után mindig bedobom az ismerőst a spam-gyanús elemek közé és többé nem szól szája, nem fáj a fejem.

Ám a minap valami olyasmivel akadtam össze, amivel nem tudtam napirendre térni. Egy fiatalember – akivel történetesen annak idején egy főiskolára jártam néhány évfolyamnyi különbséggel – életét vesztette egy autóbalesetben. Borzalmas hír ez, nincs mit körbeénekelni rajta. Mégis honnan értesültem róla? Hát onnan, hogy (a kapott üzenet tanúsága szerint) a „gyászoló család” belépett az elhunyt fiú iwiw-felületére és mind a hétszázakárhány ismerősének küldött egy üzenetet, amelyben tudatta a történteket, továbbá azt, hogy valamelyik gyászjelentésekkel foglalkozó oldalon még akár egy digitális gyertyát is gyújthatunk emlékére. Néhány nappal később megváltoztatták az adatlapján található információkat, a bemutatkozó szöveg helyén olyasféle áll, hogy fájó emlékkel búcsúzunk tőled, kegyetlen a sors stb. A név pedig immár nem „XY”, hanem „XY emlékére”.

Azt hittem, elvisz az agygörcs.

Persze értem én, hogy ma már a zinterneten lekommunikálhatunk mindent a világgal és bennünk van a kényszer, hogy ezt tegyük is meg. De kérdem én: mindent, de tényleg mindent? A gyászjelentések böngészését sem kultiválom, ám azok funkcióját még csak-csak befogadom. Ott vannak a megyei néplap tizenharmadik oldalán, aztán tessék-lássék, olvasgathatja, aki csak akarja. Ellenben a most feszegetett eset az én olvasatomban egy picit más. Kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy az intim szférámba tolakodtak - mégpedig más kárára. Ha ne adj’ Isten egy családtagom, közeli barátom életét vesztené, természetes, hogy telefonon, vagy valamilyen úton-módon ezt velem is tudatják. El is várom, ti. számomra fontos emberről lévén szó, szeretném méltó módon, a magam módján én is elengedni őt, szeretnék én is nyugodt, tisztességes gyásszal elbúcsúzni tőle. Na de, hogy ezzel a „hírrel” mindenkit körbezargassanak? Felhívják a szomszédot, a volt tanárokat, azokat a lányokat, akiket egyszer megcsókolt egy részeges buliban, azokat a srácokat, akikkel évente egyszer-kétszer összefutott az edzőteremben, vagy a presszóhaverokat?

Úgy vélem ez méltatlan lenne.

A gyász szerintem ideális esetben önzetlen. Egy fájdalmas, szomorú szakasza az életnek, mely egyben része is annak. Nem feltétlenül negatív töltetű, ám jellegét tekintve mindenképpen személyes.

Iwiwen meghirdetni valakinek a halálát? Az se nem személyes, se nem méltó, se nem tiszteletet sugárzó. Csupán egyszerű exhibicionista hülyeség. Egy vebkettes, szósöl gikszer.

Egy spam.