Tegnap megnéztük a Cigányok című Tersánszky-Grecsó darabot a Katona József Színházban.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cigány család egy kis faluban. A család megjelenített minden tulajdonságot, amelyre a sztereotípiák épülnek: a prímás családfő kissé iszákos, mulatós, duhaj ember, a felesége lamentálós cigányasszony, minden eszközzel fenntartja annak látszatát, hogy nem ő az úr a házban (pedig de), édeslányuk a világ közepének legszebbike, akit hozzáadnak egy szintén prímáshoz… És boldogan élnek, amíg…
…a család házára molotov-koktélt nem dobnak, menekülés közben pedig hátba nem lövik a családfőt. És az idilli világból máris putri lesz, a díszes cigányruhákból szakadt rongyok, a csillivilliből mocsok. Mit is látunk (veszünk észre) valójában?
A magyar hatóságok eljárási szabályaik szerint – és magyarságukból kifolyólag – az „ügy” minél kevesebb papírmunkával járó, minél hamarabbi lezárására törekednek. Egyedül a nyomozást irányító megyei rendőr az, akinek talán (ám ez nem derül ki) gyúl némi világosság a fejében és talán valóban a végére akarna járni az ügynek. A „segítségére” lévő rendőrök, tűzoltó, és orvos viszont nem vágynak másra, mint a félbeszakadt fürdőjük befejezésére, vagy, hogy hazamenjenek, egyenek egy meleg levest és megbasszák az asszonyt. A bonyodalom a holttest megszerzése körül bontakozik ki: a cigányok nem adják, mert hagyományaik szerint a test megbolygatása (boncolása) megakadályozza a másvilágra jutást. A hatóságoknak viszont kell, mert bizonyíték, mely alapján az emberölés bűntettének felderítésében fontos információkhoz juthatnak. Mindkét érv kellően alátámasztott, ugye?
A nyomozás során tehát e legfontosabb szál mellett egyéb információkhoz is juthatunk. A hatóságiak mindenki-fölött-állónak hiszik magukat, amit aztán a pultoslánytól meg is kapnak: „Ezen a környéken a diplomások nagyobb bunkók, mint a cigányok.” – Ennél a pontnál azért elgondolkodtam azon, hogy a közönség soraiban ülők fülébe eljutott-e ez a mondat, és ha eljutott, elgondolkodtak-e rajta… Szintúgy elgondolkodtak-e azon, amikor a kissebbségijogvédő, eliteskedő, úri-liberális újságírónő felbukkan, sztorit akar, de a körülményeket és az embereket megérteni már nem:
„-Hol lakik?
-Budán.
-És ott… Budán… vannak cigányok?”
A megyei nyomozó a kisebbségi parlamenti képviselő segítségét veszi igénybe, bízva abban, hogy ő cigányként hatni tud az áldozat családjára. Közben sorban hallgatja ki a családtagokat, a lányt, a nevelt fiút, a vejt. A kihallgatások párbeszédei azonban nem párbeszédek. Elhangzik kérdés, rá válasz, állítás-állítással szemben, látszólag beszélgetnek, nem vágnak egymás szavába… De mégsem találkozik a két fonál, a másikhoz nem jutnak el a szavak. Gyakorlatilag, egymásba fűzött monológokat hallunk az egyik oldalon a törvénykezésről, az alkalmazkodási kötelezettségről, a szabályok betartásáról – a másik oldalon pedig a szokások hatalmáról, a hagyományokról, és mindezek összeegyeztethetlenségéről a többségi társadalommal.
A hatóság végül győz, és erőszakot tesz a holttesten, melyet az így már hite szerint véglegesen egyedül maradt cigányasszony siránkozása, és perceken át szórt átkozódása zár. Függöny.
Szemkerekítő, áll-leejtő, néhol torokszorító, majd a végletességig kitoltan (ám a határokat át nem lépve) dokumentaristává válik a darab. Nem mond ki semmit, nem ad válaszokat, nem tesz fel kérdéseket.
Rajtam múlik, a közönség egy Budán lakó diplomás tagján, rajtam múlik, hogy mit szűrök le belőle, mit teszek magamévá. Én vagyok az, aki befogadja a darabot, nekem kell lehámoznom a látottak vázát és a magam nyelvére lefordítani az így megtalált üzenetet – ehhez semmilyen segítséget nem kapok. Még azt sem, hogy kiderítsem, van-e üzenet egyáltalán. És ezért zseniális a Cigányok.
Számomra természetesen van, emiatt is voltam rá kíváncsi. Nekem nem csak annyiból állt a tegnapi előadás, hogy hahaha, tényleg milyen viccesek a helyzet-, és jellemkomikumból eredő Tersánszky-poénok, és mennyire alámerülnek a személyiség és a társadalom legsötétebb mélyére a Grecsó Krisztián-féle továbbgondolás fekete viccei. Mert, ahogy haladtunk a cselekmény vége felé, egyre kevésbé nevettem. Na nem azért, mert a poénok nem ültek volna, hanem, mert elkezdtem szégyellni magam azért, amiért mi magyarok tényleg ilyenek vagyunk. És a magyarokat most állampolgársági egységként, nem nemzetiségként mondom. Itt vagyunk ezen a rántotthús-alakú és -szagú földdarabon, és folyamatosan a saját dolgunkat nehezítjük egymással szemben, nem tudunk kilépni a saját árnyékunk mögül, nem látunk tovább az orrunknál (és saját zsebünknél).
Gyanítom, hogy a közönség sorait alkotó emberek másként gondolják. Talán sehogy. Talán csak hazamennek, megeszik a levest, és megbasszák az asszonyt.