Kezdeném azzal, hogy az idei választásokat forradalomként kommunikálni hatalmas baromság. Ennyi erővel Az AB hatásköreinek megváltoztatására vonatkozó indítvány lehetne a Btk. 139.§. (2) szerinti "alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása bűncselekményének előkészülete" is.

A cím nem véletlen. Nem kívánok polgárpukkasztani, valóban ennyire elsötétült előttem a világ. Pedig semmi egyebet nem próbáltam tenni, mindössze elérni valakit az egyik minisztériumnál. Előre elárulom: több mint húsz percnyi mellékek közötti kapcsolgatás után inkább feladtam.

Lakásból kialakított iroda a 8. kerület körúton túli részén. 10-12 nő, 1 férfi. Ötletelés, szervezés, egyetértés? NANE gyűlésen jártam. Nem megyek többet.

Az '56-osok terén van valami MÉH pozitív cucc, amire egyesek azt mondják, szar, mások szerint meg nem. Szerintem nem, sőt... talán ez az egyetlen olyan szobor, vagy emlékmű, ami ki tudná állni a szokásos magyarkodás próbáját, hogy "nem kell, mert a libsibolsik/szittyák állították és nem kell tőlük semmi", satöbbi - pusztán művészeti értéke miatt.

Pedig néhány - mondjuk úgy 4-5 - évvel ezelőtt kifejezetten humbug handabandának gondoltam azt, amit a lélek gondozása, belsőnk megismerése jelenthet - ahogy oly sokan. Aztán szépen lassan kiviláglott, hogy másként nem megy az élet ebben a világban, csak ha szembenézünk a kínos és fájdalmas kérdésekkel. Nincs mese, egy napon tényleg bele kell nézni jó mélyen a tükörbe, ki korábban, ki csak halála órájában teszi, ez már vérmérséklet kérdése. Szóval ilyetén érdeklődésem enyhítése közepette bukkantam rá Soma írásaira az NLCafén. Baromi szimpatikusak voltak. Nem mantrázott, nem tűnt ájtatos manónak. Semmi térítés, meg felsőbbrendű okoskodás. Csak elmondta az egyszerű valóságot: ha nem becsülöd meg az életed, akkor könnyen elszúrhatod az egészet. Elhatároztam, hogy néhány dolgot feltétlen meg kell kérdeznem tőle. S így is lett. Ráadásul további kellemes csalódás is ért, hiszen egy kellemes beszélgetés közepébe csöppentem, cikázó és izgalmas gondolatokkal és kérdésekről: az emberről, az életről, a nőről.

Gyerekek? Szeretjük őket. A szüleiket viszont sokszor meg tudnánk fojtani. Néhány ilyen tapasztalat megosztása következik, melyet leginkább az ihletett, hogy az utóbbi hetekben sűrűn mozgolódtunk olyan környezetben, ahol az egy m2-re eső kiskorúak száma nagyobb volt, mint 0. Intelmek szülőknek, a mindent jobban tudó gyermektelenektől.

Mint, amikor rendesen orcán vágják az embert. De úgy igaziból. Belezsibbad a fejed, egy kicsit kusza lesz a látásod, nehezebben veszed a levegőt, könnyűvé válsz, tested elhagyod, irányítani nem tudod lépéseidet, csak homályosan dereng valami a körülötted lévő világból, majd pedig – ahogy szalad a rengeteg információ az idegeid között – szépen lassan elkezd lüktetni és kellemetlenül bizseregni, égetni a bőröd. Legvégül pedig megjelenik a fájdalom. S ilyenkor az sem szégyen, ha egész egyszerűen eldőlsz. Na így hatott rám ez a kiállítás... Engedjétek meg, hogy meséljek az érzéseimről!

Néhány nappal ezelőtt jó sorsunk Szolnokra vetett bennünket, pontosan egy hétvége erejéig. Szolnok elbűvölő város, bár évtizedekig nem tudtam erről, mivel viszonylag gyakori utazóként mindössze vasútállomáson átsuhanóként ismerkedhettem a településsel. Legyen elég annyi, hogy a korai tapasztalataim erőteljesen téves képet festettek az összképről. A vasútállomás alapján ugyanis egy utópisztikus Leningrád pillanatai sejlenek föl, a belvárost bejárva azonban megnyugodhat a polgár. Ha pedig már a piros négyzeten belül bóklásztunk, nem hagyhattuk ki a Café Freit sem. Pedig nyugodtan kihagyhattuk volna.

A minap letelepültünk (pontosan egy hétvégére) egy kedves, álmos illetve kedvesen álmos alföldi kisvárosba, szerkesztőségünk felének szülővárosába, Békéscsabára. Mit is lehet elmondani erről az édes-bájos településről, amely a szenzációra éhes, csillogó szemeknek csupán egy apró, öregecske szürke egérnek tűnhet? A nagy zabálásra, mohó falatokra, rikoltó ízekre vágyó emberek érdeklődését nem tudom felkelteni. Ez igaz. Annál inkább azokét, akik türelemmel, alázattal ízlelgetnek egy-egy falatot, még akkor is, ha tudják, hogy roppant odafigyelést igényel, hogy előbújjon az a huncut mosoly, amelyet a szakács oly gondosan rejtett el, valahol a szósz legmélyén. 

No, jelenthetjük bátran, hogy mi is elbúcsúztattuk a Kispál és a Borz nevezetű lassan élő legendává aszalódott abszolúte magyar kuriózumot. Együtt könnyeztünk, együtt tapsoltunk, együtt idegeskedtünk, együtt akartunk fellökni valakit, együtt akartunk, s majdnem nem tudtunk bejutni a fesztivál területére sok ezer fiatallal, aki boldog volt, hogy végre költheti a pénzét. A Szigeten jártunk.

Nemrég hívta fel a figyelmemet szerzőtársam egy viszonylag friss esetre. Az úgynevezett „törvényhozási dömping” egy igen elenyésző, már-már protokolláris eleméről van szó: konkrétan arról, hogyan lesz a törvénysértésből törvény. Én pedig még mindig tudok ilyet: meglepődtem…

Ma közvetlenül, és a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a középkorban élünk. Férfi főnökkel és férfi vezérigazgatóval a nyakán nehogy bármely nőtársam is agitálni kezdjen a jelenleg is a családon belüli erőszak kriminalizálásáért folyó aláírásgyűjtési akcióban. Tapasztalatokat várok a kommentekben.

Mostanában nagyon divatos lett mindent jobban tudni, erről én sem szeretnék lemaradni. Ebben a városban leginkább az utasok értenek a tömegközlekedéshez, és mivel szerénységem is ilyen hozzáértő, több napig tartó ön-ötletelésemet szeretném veletek megosztani. Természetesen a kommentekben további javaslatokat várok!

A minap egyik, s másik kedves barátommal a városban ténferegtünk, s a kezemben szorongattam egy kis ennivaló fényképezőgépet, amellyel aztán készítettem is néhány videót jól. Az eredmény egy hangulatos imidzs-klipp lett Budapestről.

 ...s felkaptunk helyette egy csinosabb, elegánsabb, némileg komolyabb, de azért kellőképpen bohókás hacukát. Bizony, drága Olvasóink, kinőttük eddigi tipegőnket, s örömmel jelentjük, hogy most már felvehetünk több részből álló ruhadarabokat is, ráadásul a pelust is elhagyjuk ezentúl. Sok ez egyszerre? Á, ne higgyétek... :)

Nem mintha nem szeretném már a Frakk a macskák rémét, ahonnan a nickemet korábban vettem, dehogy. Továbbra is kedvelem Lukréciát és Szerénkét.