Mivel a híres Wagner nem kevésbé híres apósa kettőszáz évvel ezelőtt bukkant fel e világon, többen gondolták úgy, hogy ha eddig nem is sikerült teljes erőből meghatódni, na majd idén! A Zeneakadémia ugyebár hivatalból örül, míg a magyar kormány csak úgy önszorgalomból. Előbbi számtalan hangversennyel, míg utóbbi egy repülőtér átkeresztelésével. Na, ebbe a túlhevített ünnepi hangulatba szeretett volna belekóstolni a Redbull is, amit elsőre talán nehéz lehet megérteni. Bár jobban belegondolva, később sem tiszta, hogy miért.

Liszt ugyanis nem menő, nem patent, nem raj. Legalábbis a szó Petőfi rádiós, redbull-vodkás értelmében semmi esetre sem. Liszt és zenéje sokkal több annál. Az természetesen magától értetődő, hogy törekedni kell művészetének, munkásságának minél szélesebb körben történő megismertetésére, hiszen a magyar történelem, a magyar kultúra egyik legkiemelkedőbb alakjáról van szó. Ez azonban néhány sample-lel, meg négynegyedes szeleteléssel nem hiszem, hogy menni fog.

A dolog ugye arról szólt, hogy az energialötty marketingesei fogtak négy darab, manapság a Gödör-ZP-Corvintető és hasonló helyeken rotációban forgó zenekart, kezükbe nyomtak néhány kottát – amelyek közül többségében a La Campanellára és néhány Magyar Rapszódiára esett a választás -, hogy kezdjenek velük valamit, kibérelték az Urániát, végül pedig szóltak a főként Ákos bandájából ismeretes Szakos Krisztiánnak (mint zenei rendezőnek), hogy kezdjen már ezzel az egésszel valamit. Aztán ebből a sok valamiből tényleg lett valami. Valami izé.

Az egyébként majdnem teltházas Nemzeti Filmszínházban összegyűlt néhány, még magyar viszonylatban is másodkategóriás celeb, újságíró, reklámszakember és pár rajongó, hogy nagy rehabilitációnak álcázva meghallgathassák Liszt négy-öt dallamát különféle zenei köntösökbe burkolva. Ez alapján még azt is mondhatnánk, hogy izgalmas dolgok történtek. Pedig dehogy.

Egymás után jött négy zenekar, akik nagyon hangosan, nagyon lendületesen, nagyon ugrabugrálósan előadták a számaikat, amelyekbe itt-ott belemaszatolták a Ludas Matyiból ismert motívumokat. Akadt néhány egészen bizarr megoldás. Mondjuk a Carbonfools-é, akik valamilyen furcsa okból kifolyólag úgy gondolták, hogy jól fog hangzani az, ha a házszétszaggatós ütemeket a legváratlanabb pillanatban megszakítják egy-egy klasszikus, zongorán előadott betéttel. Úgy képzeljük el, mintha szólna egy dal, amelynél hirtelen nyomunk egy pause-t, majd azzal a lendülettel elindítunk egy teljesen másikat – mind stílusában, mind hangvételében, mind műfajában, mind korszakában. Bár lehet, hogy ez a megoldás a Sunset című dalban korábban már működött, itt most tényleg bizarr hatást keltett.

A másik módi pedig a Liszt művekből kivágott részletek saját számba keverése, amely gondolat nem kevésbé merész, mint az előbb már említett kollégák ötlete. Bár be kell vallanom, hogy például a Balkán Fanatik, zeneszerzővel kapcsolatos gesztusaira már nem is emlékszem. Csupán az lepett meg, ahogyan Lepés Gábor pattogott a színpadon, továbbá az, hogy egyáltalán ő is szövegelt. Valamint a blokkjuk végére odabiggyesztett, különböző országimázs filmekből jól ismert melódiáik maradtak még meg bennem.

A PASO és a Compact Disco viszont baromi szellemes dolgokat művelt. Előbbiek a helyszínen lévő hangszerek nagy számából és az - egyedüli módon - teljesen élőben előadott dalokból varázsoltak elénk különlegeset. Míg utóbbiak lényegesen lánctalpasabb előadásába a nézőtérről felvonuló nyolc fős kórus vitt némi főszert. Az ő produkcióik hallatán fogott el az az érzés, hogy itt most nem a vágószofter előtt történt őrült kivágás-másolás folyamatok végeredményét hallom, hanem tényleg úgy nyúltak Liszthez, hogy aztán meg tudják mutatni, mi az, amit az egykorvolt zseni ma is el tudna mondani.

A buli mégis több sebből vérzett. Az egésznek olyan hangulata volt, mintha tisztelegni szerettek volna Liszt Ferenc előtt, de azért nem is akarták túlzásba vinni a dolgot. Vagyis jó-jó az a Magyar Rapszódia, de hát már 2011-et írunk és ezért inkább azt kellene megmutatni, hogy mi milyen frankó kis csuda muzsikát tudunk. Én személy szerint nem a múlt és jelen baráti egymásba kapaszkodását éreztem. Nem láttam azt a lelkes unokát, aki szeretné türelemmel megmutatni nagyapjának azt a sok csodát, ami a modern világban történt. Ehelyett azt láttam, ahogyan az a bizonyos unoka vadul gesztikulál, szavait alig érteni és rángatja a nagypapát, hogy ugyan értse már meg miért jó wifin keresztül letölteni az mp3-akat az iPhone-ra. Let’s Liszt again…

A helyszínválasztás? Értem én, hogy ezzel is az est fényét szerették volna emelni és hangulatához illő termet kerestek, de hát elegáns plüssfoteleken ülve hallgatni a ska-t és az (idézem) pszichedelikus techno űr rock hangzását? Hááát… egyezzünk meg annyiban, hogy nem töltünk viccből a pudingos palacsintába paprikás-hagymás zsírt.

Ami pedig már-már zavarba ejtő volt, az Fejes Krisztina pazar zongorajátékai a négy könnyűzenei blokk között. Igaz, hogy a futamokba be-bezajongtak a színpadátrendezés hangjai, amely kissé komikussá varázsolta az egyébként tényleg szép játékot. Nem is igazán értettem a hangverseny vs. Liszt remixek egymásutánját.

De sebaj, hiszen a négy zenekar több-kevesebb sikerrel tényleg próbált valami Liszt-szerűt vinni a szokásos koncertrepertoárjába. Ami még mindig dicséretesebb, mint mondjuk az egész rendezvény végére odatenni Rúzsa Magdit, hogy danolja el Révész Sándortól a Vigyázz a madárra című Demjén-szerzeményt. Miért?

Végül is mit lehet mondani? Furcsa katyvasz lett ebből. Bár kétségtelen, hogy marketing-rendezvénynek kiváló volt, sőt! De egyébként? Olyan volt, mint a Redbull meg a vodka együtt. Egy rágógumi ízű bugyborékos italt összekeversz egy markáns ízzel bíró tüzes másikkal. Megiszod. Eleinte még újdonságként hat rád, pörget és beindít. Aztán mindennek a végén rohadtul fáj a fejed és megígéred, hogy soha többé.

Azt azonban még mindig nem értem, hogy minek ebbe Liszt?