Van egy régi sztorim. Évekkel ezelőtt kedves barátaimmal a dög meleg nyárban éppen a Balaton partján bringáztunk. Az üdülőövezet sűrű nyaralói között, egy kanyar után, az út szélén megpillantottunk egy idős nénit, aki egy egyszerű kopott ponyva alatt álldogált. Az előtte lévő falemezre jó nagy bötűkkel rákarcolták valami színes krétával, hogy BOR ELADÓ. Hoppá! Rögvest odakanyarodtunk. Érdeklődtünk mennyibe kerül, milyen fajta satöbbi, majd az egyikünk megkérdezte, hogy aztán valóban jó ez a bor? Erre a néni elhallgatott, összetette két ráncos kezét, felvirágzott orcája és csillogó szemekkel ránk nézett: „Ó, aranyoskáim! Hát ebbe a borba a szőlőn kívül csak az árvák könnyei hullottak!” Minket ez meggyőzött. Vettünk is rögtön néhány literrel. Azt a késő nyári, Balaton parti hangulatot azonban azóta sem éltem át újra. Egészen az elmúlt hétvégéig, amikor is a Kézműves Magyar Ízek Vásárán jártunk.
Egyik barátom hívta fel rá szerkesztőségünk valamennyi tagjának figyelmét, hogy lesz egy ilyen jó móka, ildomos lenne kinézni, mert megéri. Gondolkoztunk egy darabig, végül lemondtuk a már korábban elképzelt hétvégi programunkat és rábólintottunk, megnézzük.
Na, ez egy remek húzás volt a részünkről. Pedig volt bennünk néhány ellenérzés. Bennem legalábbis tobzódtak. Ugyan milyen rendezvény lesz ez vajon? Minden előítéletemen végigfutottam: nyilván fővárosi parasztvakítás lesz az egész, ráadásul Makray Kati néni, förszt lédi tart megnyitót, a végén még megjelenik drága ura és nem lesz rest aláírni egy-két élelmiszeripari törvénymódosítást, továbbá Erdély, mint díszvendég, a végén még turbómagyarok lepik el a fél környéket és így tovább.
Végül valahogy sikerült túllépni kezdeti korlátozottságunkon és vettük a fáradságot, hogy ellibbenjünk a Millenáris „C” épületéhez. A Millenáris környezete és hangulata egyébként mindenben segíthet egy ilyen jellegű rendezvénynek csak éppen abban nem, hogy autentikussá varázsolja azt, mivel a Tim Burton agyából előpattant (valójában magyar népmesékre hajazó) játszótér, fura, egykori raktárépületek, valamint modern művészeti térinstallációk (egyébként szimpatikus elegye) első pillantásra egyáltalán nem fekszik Székelyföld világához.
Aztán kiderült, hogy de. Nagyon is. Sőt! Nekem kifejezetten tetszett az LCD-tévékkel, űrtoalettel és hasonló nyalánkságokkal tarkított környezetben üldögélő nagybajszos székely bácsika látványa.
Több mint száz kiállító töltötte meg a rendelkezésre álló teret. Ahogy mondani szokás: volt ott minden… Szarvaskolbász, halkolbász, kávés méz, székely finomságok, somlekvár, vargányagomba vaj, magyar (!) kávé, medvehagymás szörp, pálinkák, borok. Hja… bele is ugrottunk a sokaságba!
Az egyik kedvencünk… bár… rossz így kezdeni! Szinte mindenki a kedvencünk volt. Csupa-csupa aranyos termelőt láttunk, van ki komolyabban, van ki szerényebben, van ki profin, van ki bájosan űzi az ipart. A Józsa Tészta tulajdonosa például vattacukorral kezdte a bizniszt, majd fotómodellként folytatta Bíró Ica oldalán, míg végül eljutott a tésztacsinálás művészetéig. Isteni sztorifaragó, aki mindenkivel szívesen anekdotázott egy kellemest. Hihetetlenül szimpatikus fickónak, illetve inkább egy eltévedt művésznek tűnt a csuda illatú és ízű kávékat kínáló Il Mio Café tulajdonosa. Persze hallgattunk még történeteket a méhek életéről méztermelőktől, a szarvasgomba természetéről, kóstoltunk kakaóbabszemet, meghívást kaptunk csokoládé-kurzusra, hallhattunk apró trükköket, hogy mit miért és hogyan ildomos keverni, használni, ízesíteni, kóstolni. Mégis, aki könnyeket tudott csalni szemünkbe nem más volt, mint Gyuri bácsi, a bükki füvesember, aki egy hihetetlenül aranyos, tiszta szívű-lelkű bácsika, akiből egy szimpatikus brand-et faragtak, nem mellékesen mindenféle furfangos teát kínáltak így számunkra. A legizgalmasabb talán az aranyvesszőfűből készült tea lehet, amely a megfáradt aranyvesszejekbe segít életet lehelni újra – a drága asszonyságok legnagyobb örömére!
Megválasztották – a vásárlók szavazatai alapján – a legnépszerűbb termelőt is. Ezek szerint idén a Koltay házaspár gyümölcslekvárjai és gombakészítményei őrjítették meg legjobban az embereket. A második helyen a Lipóti Pékség, míg harmadik helyen az erdélyi Iolimex végzett, akik a kicsit édes, kicsit pikáns Ábel mustárral varázsoltak.
Angyali hangulat uralkodott ezen a hétvégén itt, Budán. Összejött egy olyan rendezvény, amely élményt, hitet, reményt, örömet adott. Mégpedig bőkezűen. Családok százai, érdeklődők ezrei vesztek el az illatokban, rökönyödtek meg az ízektől, aléltak el a látványtól.
Született egy tök jó dolog! Ezzel együtt pedig igen nagy lendületet adott annak, hogy elültesse a bogarat a fülünkben: megéri keresgélni, megéri szinte már műhelyszerű aprólékossággal végezni a bevásárlást, mert szédületes dolgokra lelhet az ember. Ráadásul nincs szükség arra, hogy csak és kizárólag mindenféle hablaty-szerű francia, olasz, thai és egyéb fűszerektől várjuk a földi paradicsomot. Megkaphatjuk ezt magunktól is.
Én magam a fentebb már említett eredményhirdetés után hazaszaladtam. Rohantam, mint egy űzött vad. Lehuppantam az asztal mellé, kikészítettem mindent, néhány pillanatig gyönyörködtem az előttem elterülő látványban, majd hagytam, hogy szépen fokozatosan hatalmába kerítsen emberi gyengeségem. Megkentem a kenyeret a székely medvehagymás sajtkrémmel, kanyarítottam magamnak egy-két szelet csabai házikolbászt, szeltem mellé friss, ropogós újhagymát, egy picit bolondítottam az egészen a székely mustárral. Majd átadtam magamnak a gyönyörnek.
Desszertként meseszerű tojáslikőrös bonbont nyammogtam a Cadeu manufaktúrától, végül kortyoltam egyet a hársvirág szörpből. Meghaltam…
Van az a mondás, amely szerint „az vagy, amit megeszel”.
Na, ez nem biztos, hogy így van. Hogy miért?
Mert nem hinném, hogy én egy csoda vagyok, amit viszont ettem, az igen…
képek: BudapestKáVé
