A minap sűrű módon pelyhedzni kezdett az ég, úgyhogy ennek örömére inkább archiváltuk az otthoni forrócsokoládé-fogyasztásra költött ötletünket, s egy kövér séta mellett döntöttünk. Volt persze úticél is: tudtuk, hogy nemrég nyitott egy új hely a belvárosi Egyetem tér tövében, a Papnövelde utca elején. Egyik barátommal egyszer már tartottunk ott egy gyorsvizitet, ám ezúttal a BéPéKáVé szerkesztősége települt át a Táskarádió Eszpresszóba, hogy jobban is szemügyre vegye a fejleményeket. Bebizonyosodott, hogy a retró nem feltétlenül csak gúnyos mosolyt kell, hogy kiváltson belőlünk, fiatalokból.
Legalábbis én eddig így viszonyultam a kifejezés felé. Retró. Te jó ég! Aradszky Laci, meg B. Tóth László, fröccsöntött műanyag, kádári szocializmus... Számomra, aki csupán az utolsó néhány évet töltöttem eme bájosan szürke, sajátosan panelszagú korban (ráadásul vidéken) egyáltalán nem jutott sok emlék, amely mentén személyesen is megilletődhetnék a retrótól. Mindössze annyi maradt meg bennem, hogy az elemi iskolában minden hónapban tartottak egy általános sorakozót, ahol az intézmény összes tanára, diákja összegyűlt, szépen, osztályonként rendeződve, s meghallgatta az igazgató éppen aktuális mondanivalóját és a legfrissebb, valamint legizgalmasabb, orrunkra is köthető híreket. Majd pedig a legjobb és legrosszabb gyerekeket név szerint szólították, s kiállították az iskola népes közönsége elé, hogy előbbieket irigykedve figyelhessük, míg utóbbiakon fölényeskedve kuncoghassunk. Az amerikai vendégtanár, Brian, egy ilyen jelenetnél annyira megijedt, hogy következő nap már úton is volt, vissza a sokat ígérő Tengerentúlra. Mi meg itt maradtunk, azzal az információval, hogy az egyébként kedves tanárbácsi lefosta a bokáját attól, hogy itt még szocializmus van és Szovjetúnió. Hát ja...
Meg aztán eszembe jutnak még a borzalmas, sértő kulturális melléktermékek, mint például a Supra Hits, a konzekvensen válogatott seggekkel a borítón és a magyarok által eredeti nyelven, sajátos akcentussal elénekelt slágerekkel. Felvillan még a Boney M. szőrös néger fickója, ahogy mered rám, ijedt tekintetű óvodásra a bakelit borítójáról, valamint az 1001 csodálatos recept című könyv mellől kicsusszanó felvilágosító füzetecske, amelyből mindössze annyi derült ki számomra, hogy a lányoknak valami szőr van a lábuk között, de egyébként butábbak a fiúknál.
No, hát nekem a retró kifejezés hallatán korábban bicska nyílott a zsebemben, míg a legutóbbi időkre már megembereltem magamat annyira, hogy csak bölcs szemlehunyással és szelíd arcizomrángással tegyem túl magam a sértésen.
Gyanítom, hogy történt ez főként azért, mert a retróra, illetőleg egy bizonyos korra csak egészen elképesztően bornírt módon sikerült utalgatnia a jelennek. Egészen eddig.
Merészelem ezt kijelenteni azért, mert láttam a saját szemeimmel azt, hogy valaki álmodott valamit, amely retró stílusban fogant, valahol a hatvanas-hetvenes évek homályos ködében, s úgy tálalja azt felém, rendszerváltás után felcseperedő generáció ártatlan tagjának, hogy mosoly szalad szerteszét szám két szélén.
Ez a Táskarádió Eszpresszó.
Mindennel, amire ma már a nagy többség talán csak legyint: búgócsiga, műanyag kisautók, Velorex, műanyag keljfeljancsi, műbőr fotelok, és megannyi más apróság. Míg a falról a kor mosolyog ránk: Kádár, akinek ereiben elhűl a vér, midőn fedetlen női karokat és lábakat lát, rendőrök által igazoltatni kívánt fiatalok valahol a Balaton partján, Kodály a már megszokott pózban: gyerekek által körülvéve ésatöbbi.
A plafonról számtalan műanyag búrával ékesített lámpa lóg, a pincérek (akik egyébként nagyon készségesek, figyelmesek és kedvesek) úttörőruhában, az ételek elnevezései a SZOT-üdülős nyaralások elemózsiáit idézik, a zene pedig korabeli slágerek végtelen láncolata.
És semmi sem idegesít. Számomra ez volt a legmeglepőbb. Semmi sem bánt, semmi sem zavar, semmi sem irritálóan nosztalgikus, inkább olyan mintha bemutatna valamit úgy, hogy ahhoz - minden vitatható hiányossága ellenére is - tisztelettel nyúl. Nem magyaráz, nem erőszakoskodik, inkább pajkosan belé karol. Ilyen ez a hely.
Szép élénkek a színek, nagy a tér, mégis barátságos, otthonos, bárhol is ül az ember. Jó ide beülni, tele van fiatalokkal és néha celebekkel. Ja és kutyákkal! Úgy tűnik, hogy kutyabarát a hely, mivel eddig mindig találkoztam ott kisebb-nagyobb ebekkel, akik a lábunk alatt kóricáltak. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a bokám magasságát, nemigen haladta meg egyikőjük sem.
Fogyasztottunk is, igen. Sacher-süti ihlette kávét, amely pici, de tele van szeretettel és gyengédséggel és adni akarással. Hozzá egy apró sütivel. Valamint madártejet. Amire nincs megfelelő szó. Gyönyörű volt. Életem legszebb madártejét fogyasztottam a Táskarádióban. Az idézett kornak megfelelően robbanós cukorkával a tetején. Isteni finoman fűszerezték, a vanília gyönyörű, a habcsókok pedig olyan bájosan mosolyogtak rám a koktélkehelyből (!), mint egy pirozsposgás leány pufók orcája. Az íze pedig? Gyanítom, hogy megboldogult nagymamám is cuppanna egy elégedettet (dicsérni ugyan nem dicsérné, ez csak természetes).
Fontos megjegyezni, hogy nem romkocsmáról van szó! Egyáltalán nem. Minden apró részlet azt súgja, hogy a legnagyobb szakértelem és odafigyelés eredményeként került oda ahova, gyönyörködteti az ember szépérzékét az összhatás.
Ennek (és a kerületben elfoglalt pozíciójának) megfelelőn - fájdalom - egy picit drága a hely. Legalábbis én úgy érzem. Igaz, hogy mindig tömve van, ám bennem felsejlett egy parányi aggodalom, hogy az árképzéssel esetleg pont azoktól vágják el a törzshellyé avatás lehetőségét, akik egyébként akár múltjuk fényesebb szemszögből történő felelevenítéseként is értékelhetik az Eszpresszót. Például tőlem. Ám borúra derű: ez az egyetlen negatívum.
A Táskarádió Eszpresszó egy remek hely, mégpedig tökéletes környezetben, tökéletes berendezéssel. Egy apróságot mindenképpen köszönhetek neki: megmutatta, hogy a retró nem csak egy cinikus kifejezés lehet.