Néhány nappal ezelőtt jó sorsunk Szolnokra vetett bennünket, pontosan egy hétvége erejéig. Szolnok elbűvölő város, bár évtizedekig nem tudtam erről, mivel viszonylag gyakori utazóként mindössze vasútállomáson átsuhanóként ismerkedhettem a településsel. Legyen elég annyi, hogy a korai tapasztalataim erőteljesen téves képet festettek az összképről. A vasútállomás alapján ugyanis egy utópisztikus Leningrád pillanatai sejlenek föl, a belvárost bejárva azonban megnyugodhat a polgár. Ha pedig már a piros négyzeten belül bóklásztunk, nem hagyhattuk ki a Café Freit sem. Pedig nyugodtan kihagyhattuk volna.
Mielőtt még némelyekből felszakadna egy halk sikoly, hadd szaladjak a dolgok elébe: jártunk már Frei kávézóban, sőt, pont a szolnokiban ért minket a jó szerencse egy korábbi alkalommal. Így hát primer tapasztalatokkal rendelkeztünk arról, hogy mit várhat az ember egy ilyen kávézótól. Hadd segítsek: jó dolgokat. Pontosabban egyszerű, de nagyszerű dolgokat. Mármint, ami az összképet illeti. Észrevételeim szerint ugyanis a Café Frei lánc nem a rongyrázásra, a proli-sznobizmusra és a papírpoharak kizárólagosságára rendezkedett be, hanem a jó minőségű kávék széles választékának kínálatára, szerény, mégis barátságos környezetben. Vagyis a lényeg a kávé, na – csak sikerült kinyögni…
"A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből Mint hörpöl ő is részt Anglusok bünéből." (Barcsay Ábrahám)
Mivel a rettentő hétvégi meleg elvette kalandor énünk karmáját, eltekintettünk attól, hogy felfedezzünk magunkat mindenféle valószerűtlenül szürrealisztikus helyeket, maradtunk annál, ami már bevált.
Hogy döntésünk helyes volt-e, talán majd a történelem megítéli, a bennem lakozó ifjonti hév azonban szeretne felkiáltani. Szolnok belvárosában, a művelődési ház mellett ugyanis kvázi konstans kisvárosi karnevál, vagyis „ételkorzó” boldogítja az arra járókat – legalábbis nyáron. Pezsgés és nyüzsgés vidám zaja veri fel az egyébként komor kockaépületek bájos csendjét. A helyi vendéglátó-egységek egy-egy terasszal települnek ki a térre, ahová még egy színpadot is felhúztak, hadd örömködjön a nagyérdemű. Ottjártunkkor éppen Patkó Béla, vagyis Kiki és a csudálatosan elfeledett Első Emelet zenekar büntetett. Bántott. Sértett. Mindegy, no! Számomra inkább mulatságos, mint kívánatos az Á-á-állj vagy lövök a csatát én nyertem… Letűnt korok heveny nosztalgiája. Hagyjuk is inkább! A lényeg, hogy a nyugodt kávézásra teljesen alkalmatlan jelen napokon a Frei Kávézó, mivel az teljes mértékben nyitott a színpad és az ünneplő tömeg felé.
Ki-ki a magáét
Mi azért inkább hazardíroztunk. Bevállaltuk, leültünk egy asztalhoz. Gusztustalanul meleg volt. Képzeljük el azt, amikor egész nap 30 és 40 fok között leledzik a hőmérséklet és erre még a környező beton irodaházak, beton művelődési ház és a minden egyéb helyen fellelhető beton rátesz még egy lapáttal. Kegyetlen. Ezért úgy döntöttünk, hogy választjuk az ad-hoc jellegűnek tűnő teraszt, mert a kávézó belső részein elviselhetetlen hőség volt. Az inkább disznóólnak tűnő asztalnál alig kellett néhány percet üldögélnünk, amikor a pincér (aki egyben barista is, de erről majd még később) udvariasan megkért bennünket, hogy üljünk más asztalhoz, mert ez itt a zenészeké. Igen, az Első Emeleté… Nem gondoltam volna, hogy egyszer még elküldenek egy asztaltól, mert az Kikiéké.
Húztuk a szánkat, de végül is beljebb ültünk. Ahol ugyebár a gatyánkat leizzadtuk. Sebaj, egyszer élünk!
Kiszemeltük a számunkra szimpatikus fogyasztanivalót, s vártunk. És vártunk. Majd pedig vártunk. Végül pedig már csak vártunk, arra, hogy várnunk kelljen.
A helyiségben mindössze kettő darab embert foglalkoztattak, akik pincérek, baristák, pohárszedők, biztonsági emberek, varázslók és miegyebek egyben. Vagyis… vagyis a Café Frei szolnoki egységében egyáltalán nem készültek fel (még csak átmenetileg sem) arra, hogy egy orruk előtt megtartott, városi viszonylatban jelentősnek nevezhető eseményen esetleg telt házzal fognak futni. De tényleg nem. Ez aztán azt szülte, hogy a várakozási idő kínosan hosszúra nyúlt. Mármint a várakozási idő arra, hogy egy pincér odajöjjön az asztalhoz. Aztán pedig a várakozási idő arra, hogy megkapjuk a rendelt italt.
Egy hölgy és egy fiatalember tartotta a frontot, ám időnként még én is beleborzongtam, ahogy figyeltem az igyekezetüket. Szakadt róluk a verejték, forró gőzt lihegtek, táskák hegye gyűlt szemeik alá. Utoljára akkor éreztem hasonlót, amikor a Tour de France valamelyik futamát figyeltem. Ahogyan az utolsó szakaszokon küzdenek a kerékpárosok az még a televízió képernyőjén keresztül figyelve a nézőnek is fárasztó. Ülök a fotelben és szinte én magam is izzadni kezdek.
Hát a borzalmas nagy erőlködésnek, lótásnak és futásnak végül lett eredménye. Megkaptuk a San Remo-i Tejszín Latténkat. Hadd biggyesszem ide a menüben olvasható leírást:
„A dió és kardamom házassága - espresso alapokon. Shaker-ben készül, jégkockákkal alaposan összerázva. A végén habosított tejszín kerül rétegezve a tetejére. Üvegpohárban szolgáljuk fel, mert nem csak finom, de szép is!”
"A trágyahordó kosár is lehet szép, ha szépen van elkészítve" (ELTE Szabadbölcsészet)
Nem szeretném tovább feszíteni a húrt: borzalmasan néz ki, az íze ugyan vitatható, de hát a külcsín rögvest előhozta minden egyes rég elszenvedett sérelmemet az általános iskolai napközi menzájából, amikor kakaót, meg vízberizst, meg vízbegrízt, meg hasonló jó indulatú szándékot még csak nyomokban sem idéző válogatott ocsmányságokat kellett elfogyasztani. Az íze egyébként tényleg nem olyan szar kellemetlen, mint ahogy kinéz. Soha többé nem iszok ilyet, az biztos, de lehet, hogy csak az én ízlelőbimbóim tévedtek el.
No, de nem is ez a lényeg. Szóval megláttuk… ezt… hát, ja ezt… szóval ennél nincs alkalmasabb szó a tarsolyomban. Tehát ezt és nyomban visszadugtuk fejünket a menübe. Mint az otthoni barkácstanfolyam tanácstalan kezdőszintű jelöltje, ki fejét vakargatva figyeli a műszaki rajzot, az utasításokat, leírásokat, s próbálja összevetni az előtte nyikorgó végeredménnyel, amely valahogy baromira nem klappol.
Igazából az első két mondatot nem tudom vitatni. A második kettőt annál inkább. Habosított tejszín? Rééétegezveee??? Üvegpohárban, mert széééép??? Hogy mi? És mondom még egyszer: HOGY MI?
Nem, gyerekek, nem. Lehet, hogy dió, meg kardamom házasodott benne, meg még szaporodtak is közben ne adj’ Isten, de hogy szép, azt kikérem magamnak. Legalábbis nyomokban fellelhető szépérzékem okán mindenképpen.
Szóval a képet jobban megvizsgálva, szerintem joggal merülhetett fel bennünk az, hogy itt valami nincs rendjén. Gondoltuk, hogy kérdőre vonjuk a jelenlévőket. Bár a lelkiismeretünk hadakozni kezdett velünk, hiszen láttuk, hogy mennyire kivannak szerencsétlen baristák, de hát ki legyen kemény, ha nem mi?
A türelem kávét terem
Elkaptuk a pincér fiatalembert, orra alá dugtuk a latténkat, s megkérdeztük, hogy szerinte erről szól a leírás a menüben? Szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy igen. Mi azért mertünk kétkedni.
S láss csodát! De tényleg! A fiatalember nyaki ütőerei kidülledtek, homlokán a számtalan verejtékcsöpp között megjelent még néhány, kidülledtek a szemei, ökölbe rándult mindkét keze, megfeszült a mellizma, megcsóválta fejét (nyaka roppant)… s katonás léptekkel megindult a bárpult mögé, hogy készítsen nekünk még egyet, ám ezúttal úgy, hogy szemtanúi lehetünk a műveletnek.
Le a kalappal! A srác becsülettel elkészítette megint, óvatosan, finom mozdulatokkal. Valószínűleg nem az ő hibája, hogy az eredmény azonos volt a már bemutatottal.
Végül is fizettünk, borravalót is jócskán adtunk, megszorítottuk a kezét és köszönetet mondtunk türelméért, továbbá kitartást kívántunk neki az éjszaka hátralévő részére.
Ha ez valamelyik mekkaféban, vagy a Bambiban történik (ahol nem tudják, hogy mi a melange), mármint, hogy a leírás valami szépséges, rétegezett csodáról szól, ami valójában csak egy lötty, akkor legföljebb megrendítem a vállam, de lehet, hogy még ennyit sem tennék.
Ám ez egy Frei Kávézó. Tudom, hogy a Frei nem a prémiumkategóriába lőtte be magát. Sőt! Az árai kifejezetten barátiak, az enteriőr sem pazarlóan giccses, vagy hivalkodó. Szóval a Frei-lánc nem a külsőségekre szeretne koncentrálni, hanem a lényegre, vagyis a kávéra!
Frei Tamás nyilatkozta egyszer a Nap-keltében azt, hogy „a célom az, hogy csinálok 20 olyan kávéházat ebben az országban, hogyha te oda belépsz, akkor akár beléphettél volna Londonban, Rómában is, mert olyan a csésze, a gép, a kiszolgálás, a termék és minden” hozzátéve azt, hogy „igyunk inkább egy jó kávét, mint sok rosszat”, amely egyébként az élet minden területére igaz.
Lehet vitatkozni arról, hogy Frei Tamás mennyire hiteles figura, illetve mennyire kezdték ki renoméját, főleg az orosz bérgyilkosos-sztori óta, ám számomra mégis van valami szimpatikus a csávóban. Elhiszem, amit mond a kávéról, elhiszem, hogy szeretne valami jót létrehozni, valami jó kávézót. Elhiszem, hogy szenvedélye a kávézás. Elhiszem, hogy fantasztikusan izgalmasnak találja a kávét, a kávé kultúráját, s szeretné ezt minél több emberrel megismertetni.
Vagyis abszolút pozitívan álltam a Frei Caféhoz. Ám a kávézás kultúrájának népszerűsítése során nehezen elnézhető az, hogy kocsmahangulatúvá darabolják az egyébként konszolidált kávézó légkörét a szűkös kapacitások, valamint a csicsás leírások valótlanságai. Akkor inkább ne írjunk oda semmit, vagy ne akarjunk a kávézás csodáiról fecsegni, hanem szépen csináljunk valamit, aztán majd csak történik valahogy. Mint a Bambi. Az is már vagy húsz éve működik és szerintem azóta ugyanolyan, megkockáztatom, hogy még a berendezés is ugyanolyan és még az emberek is ugyanolyanok (a pult mindkét oldalán). A Bambiban egyáltalán nem sértődtem meg azon, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy mi a melange, hiszen tudtam hol vagyok. Vagyis ugyebár, aki örömlányként szolgál az ne lepődjön meg, ha időnként… de hiszen ismerjük.
A Frei Cafétól azonban nem ezt vártam, mert nem ezt az üzenetet közvetítette magáról, ráadásul a tapasztalatom sem ez volt eddig. Egy ordító nagy kognitív disszonancia keletkezett az én kis elárvult lelkemben, s álmatlan éjszakáimnak valószínűleg innentől kezdve se szeri se száma.
Egyébként meg… a lényeg csak annyi, hogy ezt jól benéztük és kész. Még a legjobb családokban is előfordulhat időnként ilyesmi. Szart ittunk egy jó helyen. Na bumm.
Holnap találkozzunk a Haris közben.