A Magyar Televízió műsorvezetőjével - úgymond a civil életben - először egyik barátom blogján "futottam össze". Nem sokkal később a BéPéKáVén is "vendégül láthattuk" egy hozzászólás erejéig. A két komment szolgált aprópóként arra, hogy utánanézzünk annak, mégis ki ez a fickó. Már persze azon túl, hogy a képernyő egyik állandó szereplője. Néhány interjú elolvasása után egészen különös kép kezdett el kialakulni bennünk arról, hogy ki lehet és milyen lehet. Dolgozott ám bennünk az előítélet - be kell, hogy valljam. Végül úgy gondoltuk, hogy a bennünk kavarodó vitát ildomos inkább úgy lezárni, hogy a bennünk felmerülő kérdéseket egyenesen a tévésnek szegezzük. S most már mondhatom, hogy megnyugodtunk, s csalódtunk. Jó fej. Süveges Gergővel a családról, a hitről és a hivatásról beszélgettünk a tévé óbudai székházában.

Nem is olyan régen egy blogon futottunk össze először, nem sokkal később egy másikon is láttalak. Gyakran kutakodsz magad után a blogokon?

Célzottan sosem keresgélek a blogokon magam után. Amelyeken összefutottunk, azok kint voltak a címlapokon, ezért találtam rájuk.

Szóval nem vadászol magadra a neten?

Mondjuk havonta egyszer előfordul. Ám a választási műsor után inkább az MTV-t használtam keresőszóként.

Mennyire jellemző, hogy annyira elmélyülsz a blogokban, hogy hozzá is szólsz az éppen aktuális témához? Feltéve ugyebár, hogy veled találkoztunk! Egyúttal ezt is tisztázhatjuk…

Persze, én voltam! Egyébként nem jellemző az, hogy kommentelőként is jelen lennék, ám amikor a választási műsor került szóba bizonyos blogokon, fórumokon, akkor félig-meddig kötelességemnek is éreztem, hogy hozzászóljak a témákhoz. Nyilván nem mindenre reagáltam, de amikor eget rengető butaságokat olvastam – amikről nem tudtam eldönteni, hogy tájékozatlanságból vagy rosszindulatból fakadnak –, akkor azokat megpróbáltam kiigazítani és helyretenni.

"Kicsi részek talán eljutnak hozzánk" (fotó: Bielik István)

Akadt példa arra, hogy vitába keveredtél valakivel?

Tessék megnézni az archívumokat… Annak idején, amikor kiderült, a comment:com blog is lehozta, hogy én fogom vezetni a választási műsort, kénytelen voltam hozzászólni a cikkhez. A főcím ugyanis az volt, hogy „Sportriporterek vezetik a választási műsort”, ezt pedig követte a szokásos műfelháborodás, meg „az MTV már megint… még mindig… most már soha…” típusú hülyeségek. Erre muszáj volt reagálni. Igyekeztem tőmondatokban, a lényeget és legfőképpen az igazat írni. Nyilván volt, akit ez nem győzött meg. Mit csináljak, mindenki a saját rögeszméinek a foglya…

Sértenek a blogokon megjelenő írások?

Érzelmeimben egyáltalán nem bántanak. Az bosszant, amikor azt látom, hogy valaki „tényismerettől el nem homályosított éleslátással” próbál meg nagy igazságokat leírni, amelyeknek már az alapjuk is képtelenség. Ilyen kellemetlen helyzetekben igyekszem azért reagálni.

Az alapján, amiket olvastam rólad, az derült ki, hogy a képzeletbeli rangsorodban a család áll az első helyen, míg a második a hivatás. Mennyire könnyű ezt a fontossági sorrendet megtartani?

Másként fogalmaznék. A rangsor első helyén a hivatás áll, ám a hivatásomnak több rétege van. Elsődleges rétege a családom, vagyis elsősorban férj vagyok. Aztán az élet többi rétege következik, amelyek egymásra rakódnak. Mindennek a legmélyén pedig az istenhitem áll. A családunk is a hitünkre épül.

A feleséged otthonmaradt a gyerekekkel. Nem okoz problémát számára, hogy korlátozottabbak a rétegek, mint mondjuk nálad?

A feleségem gyógypedagógus, és nagyon szereti a munkáját. Ugyanakkor korábban, az első gyermekünket várva, tudatosan döntött úgy, hogy egy időre félreteszi a munkáját a család kedvéért. Nagyon becsülöm ezért a lemondásért, mert tudom, hogy mennyire érdekli, amit sok éven keresztül tanult. Nyolc éve otthon van, de azt remélem, van számára még út a másik hivatása felé is, hiszen a képessége és a tehetsége bőségesen megvan ahhoz, hogy a hivatását gyakorolja. A legkisebb gyermekünk most lesz kétéves; ha ő is elmegy óvodába, akkor lehet, hogy a feleségem is visszatérhet lassan a munkájához.

Ha már gyerekek! A weboldaladon  fedeztem fel egyszer egy izgalmas gondolatot, amely szerintem egy kicsit hajaz akár „A kis herceg” néhány gondolatára is, amely szerint a fölnőttek, a gyerekekkel ellentétben bár sok mindent tudnak, mégis sokkal kevesebb dolgot értenek csak igazán. Neked jelentettek a gyermekeid bármiféle segítséget abban, hogy visszatérj gyerekkori önmagadhoz?

Szép gondolat az, hogy a gyerekek mindent tudnak, de azért nem hinném, hogy ez ilyen egyszerű. A gyerekek persze alapvetően nyitottak. Úgy gondolom, hogy azt építik magukba, amit kapnak a környezetből, a szüleiktől, a világtól. Így épül fel aztán a saját világuk is. Nem hiszem, hogy az életről szóló nagy tudás a birtokukban lenne, ugyanakkor nyitottságot, rugalmasságot és változásra való képességet feltétlen érdemes tanulni tőlük.

A fölnőttek tán a tudás birtokában vannak?

A fölnőttek is csak körbenyalogatják ezt a tudást. Nyilván próbáljuk minél többféle aspektusból megközelíteni, ám nem hiszem, hogy bárki is birtokában lenne. Kicsi részek talán eljutnak hozzánk, így ha megvan bennünk a képesség és a megfelelő szemlélet, akkor össze tudjuk rakni ezeket a darabokat, ám még így sem lesz meg a teljes egész. De talán valamit megértünk a világból.

Mennyire követitek gyermekeitek minden egyes lépését? Hiszen nem tudjátok ellenőrizni az összes hatást, amely őket éri. Például minden további nélkül előfordulhat, hogy az iskolában előkerül valamelyik osztálytársuknál az idősebb testvér pornómagazinja…

Négy gyermekünk van és egyikük már iskolás, szóval lassan valóban időszerű a szexualitás kérdése is. Ugyanakkor szerintem nem érdemes a gyermeknevelést területekre szűkíteni. Mi például megpróbálunk egy alapvető és mindenre kiterjedő viszonyt kialakítani a gyermekeinkkel. Próbálunk őszinte kapcsolatot ápolni velük. Olyan kapcsolatot, amelyben tudják, hogy bármit elmondhatnak nekünk, még akkor is, ha tudják, hogy az nekünk esetleg nem tetszik. Azt szeretnénk, hogy ne kelljen titkolózniuk, és ha fölmerül valamilyen kérdés, akkor arra igyekszünk válaszolni, nem pedig tanórát tartani. Vagyis arra válaszolunk, amit kérdeznek, miközben az is fontos, hogy kövessük a saját ritmusukat. Hiába kezdünk el nekik bármiről is magyarázni, ha az éppen nem érdekli őket, mert még nem fogékonyak rá. De például, amikor azt kérdezik, hogy a kiscsirkét esszük-e meg, amikor tojást eszünk, akkor az egy jó alkalom arra, hogy bővebben is meséljünk erről. Vagyis – hogy egy példát is mondjak –: minden tyúk tojik tojást, de kiscsirke csak annak a tojásából kel ki, amelyiknek férje is van. Ezek apró lépések, de talán segítenek abban, hogy a szexualitáshoz közelebb kerüljünk. Ez még előttünk van, de azért remélem, hogy bátran kérdeznek majd.

Melyek voltak a nehéz kérdések?

"Ne veszélyeztessem az otthoni békét"

Az öregedésről és a halálról már bőven beszélgetünk. Ezek elég rázós témák egy hatéves gyereknél. Kíváncsiak például arra, hogy mik voltak születésük előtt. Ezekre is próbálunk olyan válaszokat adni, amelyeket aztán később nem megtagadni kell, hanem tovább építeni. Igyekszünk az ő szintjükön olyan igazságokat lefektetni, amelyekből aztán tovább lehet lépni később. Hogy hol voltak, amikor még nem voltak? Akkor még a Jóisten álmodott róluk. Hogy mi történik azzal, aki meghal? A Jóistenhez költözik.

Ehhez persze elengedhetetlen, hogy hiteles szülők maradjatok.

Hogyne! Ezért aztán nem kívánunk a gyermekeinktől olyasmit, amelyet mi magunk ne tennénk meg. Egyúttal megpróbálunk következetesek is maradni: ha valamire egyszer azt mondtuk, hogy nem, akkor azt tényleg úgy is gondoljuk. Nyilván nem poroszos vasszigorral neveljük a gyerekeket, de például, ha azt mondjuk, hogy nálunk a kalács ünnepi ennivaló, akkor csak kivételes alkalmakkor kerül az asztalra: névnapokon, születésnapokon, házassági évfordulón és hasonlókon. Ilyen apróságokkal is figyelünk az ünnepek fontosságára. Egyébként kenyeret eszünk, szóval szörnyű sorsuk van a gyerekeknek…

Milyen mértékben választhatják a hívő életet?

Pont annyira, mint a családjukat, a nemzetiségüket, az anyanyelvüket, a szemük színét. Számunkra a hitünk ugyanúgy az életünk és a létünk meghatározó része, mint az adottságaink. Teljesen természetes, hogy a számunkra fontos értékeket próbáljuk átadni nekik. Ez a nevelés lényege, nem?

Világos, de mi van, ha esetleges lázadozásaik során másfelé mennek?

Az is előfordulhat. De ettől még szülőként nem tehetünk mást, mint hogy igyekszünk alaposan „megtalpalni” őket. Vagyis az általunk fontosnak tartott értékeket minél hitelesebben és vonzóbban megmutatni. Ettől függetlenül dönthetnek úgy később, hogy nem Magyarországon fognak élni és nem magyarul fognak beszélni, és más értékeket tartanak fontosnak. Ez azonban már az ő döntésük, amely nem feltétlenül bennünket minősít. Bennünket egy valami minősít majd akkor is: hogy képesek vagyunk-e feltétel nélkül, minden körülmény ellenére szeretni és támogatni őket akkor is, ha nem értünk egyet bizonyos döntéseikkel. Nagyon remélem, hogy igen.

Az egyházakról azonban nem túl jó hírek röppentek fel az elmúlt időszakban. Ez nem rendíti meg az ember egyházhoz való viszonyát?

Kétezer éve így van ez. Az egyház nem mentes az emberi bűnöktől. Igen, vannak bűnös tagjai. De attól, hogy az egyházra sokan szégyent hoznak, még Jézus Krisztus alapította. Továbbra is hiszem, hogy az alapító szándékát ez az egyház képviseli folytatólagosan, egészen Jézus Krisztusig visszamenőleg. Nyilvánvalóan nem jó érzés az, hogy kompromittáló hírek látnak napvilágot, ugyanakkor soha sehol nem ad hírt a média a sok száz, sok ezer példamutató papról, akik a szűkebb-tágabb közösségükben sokak épülésére végzik a szolgálatukat. Bármily nehéz is elhinni, jóval többen vannak, akik elképzelhetetlenül sok jót tesznek azokkal az embereknek, akiket szolgálnak.

Keretek között éled az életed. Értem ez alatt azt, hogy szigorú menetrendet kell tartanod például a tévében, ahol minden percre pontosan működik, illetőleg azon kívül a családban is, hiszen nem mehetsz egy órával később a gyermekért az óvodába. Időnként nem szeretnél túllépni ezeken a kereteken, nincs-e szükséged szabadságra?

Vannak – hála Istennek – olyan pillanatok, amikor szabad vagyok. Például nemrég az egyik hétvégén a feleségemmel elmentünk kirándulni két napra, addig pedig a nagyszülők vállalták, hogy vigyáznak a gyermekekre. Ott szabadok voltunk; nem volt percre beosztva az életünk, azt csináltunk, amit akartunk.

Ha korábbi éveidet nézem, volt azokban bölcsészes-teológus íz, ám a tévére nem sok minden utal. Volt egyáltalán valamiféle tudatosan alakított íve a pályádnak?

Egyáltalán nem. A bölcsészkar is inkább a késleltetett pályaválasztást jelentette számomra. Véletlenül indultam el a televíziózás irányába. Egyszer az egyik évfolyamtársam szólt, hogy a Duna TV-ben keresnek műsorvezetőket. Gondoltam, hogy engedek a kíváncsiságnak és megpróbálom. Később, amikor megismertem, akkor már kialakult valamiféle vonzalom a televízió iránt. Annak például kifejezettem örültem, hogy pont akkor tett közzé pályázatot a Magyar Televízió, amikor elkerültem a Duna TV-től. Onnantól kezdve nyilván az én döntésem volt, hogy mit szeretnék. A Híradó vezetését is örömmel elfogadtam, nagy megtiszteltetésnek tartom. A különböző feladatokkal kapcsolatban aztán születtek olyan döntések, amelyek meghatározták ezt a pályaívet, de sosem képzeltem el előre, hogy mi leszek, hol leszek x idő múlva. Mindig is fontosabb volt a már említett hagymának a belseje. Miközben izgatnak az új és megtisztelő feladatok, azt próbálom mérlegelni a döntéseim előtt, hogy mi az a plusz, amit még elbírok, és a család nem látja kárát. Az állandó motivációm az, hogy az otthoni békét ne veszélyeztessem.

Mi az, ami megtisztelő a feladatokban?

Az, hogy olyan dolgokról beszélhetek, amelyek sokak számára fontosak. Nem az a lényeg, hogy én beszéljek róluk, hanem az, hogy részt vehetek abban a folyamatban, amely segít, hogy az életünket befolyásoló hírek minél több mindenkihez eljussanak. Ez a fontos benne – akár a Híradóról, akár a Ma reggelről, akár az Európa Magyarországon című műsorról van szó.

Szóval a magad módján csak megváltod a világot!

Meg van az már váltva, és nálam sokkal nagyobb valaki nevéhez köthető. Inkább a tájékozódásban és a döntések előkészítésében próbálok segíteni azzal, hogy igyekszem megmutatni egy témának az egyik és a másik oldalát is. Így talán világosabbá válnak az álláspontok. Nem hiszem, hogy ez világmegváltás.

Említetted, hogy a hagyma belseje a legfontosabb. Szóval, ha egyik napról a másikra a magyar tévé megszűnne, nem éreznéd tragédiának?

Nem esne jól, az biztos. Már csak azért sem, mert ezt a munkát nagyon szeretem. Örülök, hogy itt dolgozhatom, szóval nyilván fájdalmas lenne. Ellenben – azt remélem – nincs képernyőbetegségem, nem hiszem azt, hogy föltétlenül a nappalidban kell vibrálnom. De az biztos, hogy sok értékes műsor és fontos törekvés válna semmivé a Magyar Televízió nélkül.