Nos. Azt hiszem még néhány óra és hivatalosan is az asztmások közé regisztrálhat az egészségügyi rendszer. Tegnap már nem arról beszélhettük, hogy sok a por a fesztiválon, hanem, hogy van egy kis fesztivál a porfelhő közepén. Elsősorban annak volt ez köszönhető, hogy gusztustalanul sokan gyűltünk össze a Lőverek tövében. Előre szólok, hogy ez egy vérszegényebb beszámoló lesz, mert már kapacitásaink korlátait feszegetjük jócskán. Volton vagyunk.

A Civil utca egy nagyon aranyos kis színfoltja a fesztiválnak. Ahogy arról már két napja írtunk, sajnos kipakolták szegényeket a rétre, így némiképp mostoha körülmények közé kerültek, ám ettől függetlenül is értékes perceket lehet itt eltölteni. Ezúton küldünk egy nagy cuppanóst Kedves Ferinek, aki cégének a legidétlenebb és legszórakoztatóbb játékot köszönheti a közönség. Egy hatalmas félkör alakú, billegő óriáslibikóka, amelyet a két végén lévő két tucat ember tud mozgásba lendíteni hatalmas ordibálások, röhögések, izzadások közepette.

Kipróbáltuk a grafológiát, amelyet korábban nem nagyon tettünk. A Nyugat-Magyarországi Egyetem is kitelepült a Civil Utcába, s egyúttal furcsa képet festett az egyetemi fiatalokról, akik leginkább ruhákra fújkálnak festékszóróval, hennáznak, babzsákoznak és lelki problémáikról beszélgetnek. Nagyon aranyosak egyébként.

Találtunk egy jó kis palacsintást. Igaz, hogy majdnem egy ezres egyetlen darab palacsinta, de akkora, hogyha eleget ittál nem is látod a másik végét, ráadásul telepakolják igazi Nutellával és banánnal. Nyamm, cupp!

És mi az, amivel tényleg vigyázni kell a Volton? A por. Nem is. A POR – így csupa nagy bötűvel. Fájdalmasan poros a rendezvény. Főleg azért, mert ma már annyian voltak, amennyit nagyon nehezen tudok felfogni, úgyhogy számokat nem is mondanék. Ez azzal járt, hogy egy-egy nagyobb koncert után szabályosan bedugultak a főbb közlekedési csomópontok a fesztiválon, lökdösődéssel, szemeteszacskókon átbukdosással, ilyesmikkel. Ó, a modortalanul lökdösődő fiatalokról jut eszembe az egyik legújabb marhaság, amelyet egyre gyakrabban látok megvalósítani: a már megmelegedett sört behajintani a nép közé. Számolatlanul sokan hódolnak ennek a messziről nézve vicces mulatságnak. Én ebből egyelőre csak annyit érzékeltem, hogy meghatározatlan időközönként landol a közelemben egy-egy sörösdoboz/pohár félig tele üde nedűvel, beborítva a már így is szégyenteljesen kinéző tornacipőmet.

Ha valaki az idei Volton forgolódott egy dologgal biztos, hogy találkozott: a Chio akciójával. Szerzel a hostess-csajoktól matricát, amelyet a Chio-helyszínen beválthatsz különféle ajándékokra. A legtöbben az idegesítően csipogós gumikalapácsot választották. Ennek az lett a következménye, hogy nem telik el pillanat a nélkül, hogy ne hallanád valahol az irritáló csippanást, ne látnád, ahogy vidáman verik egymást fejbe a fiatalok. A csipogós kalapács lett tulajdonképpen a Volt vuvuzelája. Legalább ugyanannyira rándul ökölbe a kezem, mintha egy vb-közvetítést hallanék...

Ám a zene!

Kezdtünk egy üde Csík zenekarral, mégpedig a botrányosan tűző délutáni napon. Én magam azt hiszem, hogy napszúrással küzdöttem, miközben Csík Janiék a hegedű húrok olvadásával. Embertelen körülmények közé keveredtek szegények, ám minden tiszteletem az övék, hiszen a bosszantó melegben (amíg a közönséget locsolták) széles mosollyal, nagy hévvel játszották a szebbnél-szebb népi melódiákat, megfűszerezve egy-két Kispál illetve Quimby átdolgozással.

Gyönyörű pillanatokat élhettünk át, a közönség pedig hálás volt Csíkék jelenlétéért. Az egyetlen bökkenő az első sorban álló úriember volt, aki nem biztos, hogy tisztában volt vele, hol van. Egy szem jelentős megnyilvánulása akadt ugyanis, ez pedig a „Vesszen trianon” kiáltás volt…

Csíkék után jött (legalábbis számunkra) Ákos bácsi. Eddigi beszámolóinkban arról írtam, hogy a Quimby és a Tankcsapda a két legmenőbb alakulat az országban (a Kispál ugyebár feloszlóban), nos hozzá kell tennem, hogy Ákos és csapata pedig a harmadik. Ákos még mindig menő, na!

Tegnap ugyebár irigyeltem a harmincas-negyvenes korosztályt, akiknek olyan figura jutott, mint Billy Idol… hát az a helyzet, hogy azon kaptam magam: én is heveny nosztalgiázásba kezdtem Ákos dalai alatt, vagyis azt kell mondanom, hogy Ákos a húszas-harmincas korosztály Billy Idolja. Bár nem tudom, hogy ő maga ehhez mit szólna… Szóval jöttek a régi jól ismert dalok, de az áthangszerelésnek köszönhetően mégsem egy negyvenévesen egykori huszonéves önmagára emlékező pocakos bácsit kaptunk, hanem egy hátszőringerlően, fejbőrbizsergetően zúzós rockbulit. Ezúton is csókoljuk Szakos Krisztián minden egyes ujjpercét, amellyel az újragondolásokat elvégezte.

Ákos tehát még mindig über figura ebben az egyébként sajnos néha posványosnak tűnő magyar könnyűzenében. Bár én személy szerint egy kicsit sokalltam a kritikákra történő reflektálások túlhangsúlyozását, de ezt elfogadom, mint emberi gyengeség. Néha úgy tűnt, mintha túlságosan foglalkoztatná, hogy mit gondol róla a világ, pontosabban, milyen nagy hévvel fikázzák sokszor. Ugyanakkor Ákos a kétkedőkkel ellentétben még mindig remek dolgokat művel és még mindig meg tud újulni úgy, hogy az 360 fokos fordulatként is csak finoman jellemezhető. Az átvezető szövegek a már megszokott szellemes, megmosolyogtatós, önironikus, önparodisztikus kellemes mondatokból álltak, ami külön öröm. Szóval rockterpesz, bőrgatya, rákenról, a többire pedig nagy ívben kellene tojni.

Ákos elénekelte az Ilyenek voltunk című dalt és ezzel véget is érhetett volna a tegnap.

Nem így történt.

Jöttek ugyanis a brit hörgős-dárenbézes-brékbítes-akármilyenes (találjatok jobb jelzőket) Prodidzsáj-gyerekek, akik a három évvel ezelőtti fellépésükhöz hasonlóan idén is azt a rejtélyes instrukciót adhatták a szervezőknek, hogy az egész fesztivál csak róluk szabad, hogy szóljon. Ennek megfelelően teljesen fölöslegesen kérdezték két szám között, hogy „Can you hear me?”, mert a válasz egyszerűen az kellett volna, hogy legyen: „Nem baszd meg”, de sajnos nem hallottuk a kérdést… Az ordító, dörömbölő, csattogó duruzsolás, a szemszaggató villódzás abszolút alkalmasnak mutatkozott arra, hogy lenullázza egy egyszerű individuum teljes agykapacitását. Így érthető volt, hogy két szám között semmi egyebet nem tudtak elmondani annál, hogy mi vagyunk az ő kibaszott harcosaik és egyébként is „fuck”. Ez azért némiképp hidegzuhanyként hatott ránk Ákos finoman szellemes szövegei után, de hát Istenem… semmi sem lehet tökéletes.

A Prodigyről nem is szeretnék többet mondani. Rengetegen voltak, egyértelműen az eddigi legnagyobb siker a fesztiválon. Hatalmas tömeg gyűlt össze, szerették őket. Jól szóltak, látványos volt, hangos volt, de ennyi. Az én ízlésemtől ez az agyszétzsibbasztó szándék némiképp távol áll, úgyhogy inkább meghagyom az üdvös kritikai lehetőséget másoknak.

Szóval Ákos szépen, míg a Prodigy modortalanul művelte ugyanazt.