Számtalan a fentihez hasonló örökérvényű, ám mindenekelőtt bölcs aranyköpést gyűjtöttünk tegnap. Közben pedig nyeltük a port, lökdösődtünk, hörögtük a rákenrólt és szurkoltunk azért, hogy Kóbor Jani legalább a koncert végét megélje. A Volt fesztivál első napján jártunk.

Az idei fesztivál egyik első és legmeghatározóbb élménye, hogy rengeteg az ellenőr a buszokon. Szóval, aki még előtte áll annak, hogy ellátogasson idén is Sopronba, mindenféleképpen készüljön fel, hogy márpedig buszjegyre itt szükség lesz. Már csak azért is, mert itt egyáltalán nem működik a Budapesten bevethető blabla. Míg a BKV ellenőrök nem finomkodnak, de legalább könnyen lerázhatók, addig az itteniek igazi úriemberek és óvatos kisasszonyok, ugyanakkor kíméletlenül büntetnek.

A fesztivál maga nem sokat változott. Néhány variálás azért történt. Például megnőtt a sátorozásra kijelölt kemping területe azzal, hogy a Civil Utcát kipakolták a fesztivál melletti rétre. Igaz, hogy a helyére egyúttal beparkolt a MOL fesztiváljáró busza, ám a kemping területe ezzel együtt is nőtt.

A voltos arcok továbbra is ennivaló emberek. Kivéve az Omega koncerten pogózó (!) elveszett lelkeket, de velük titkon számoltunk. A legfontosabb, hogy mintha kevesebb lenne a Converse-cipő-Eastpack-táska kombó, ettől függetlenül a szakadt dorkó (illetőleg a Tisza csuka) viszi a prímet idén is. Tarajos punkokból kevesebbet látni, mint mondjuk a Deák téren, ezen meglepődtem. Megjegyezném, hogy meleg van, ez pedig együtt jár azzal, hogy mindkét nem egyenlő arányban tudja legeltetni szemeit, bár azt rögvest hozzáfűzném, hogy a leányoknak jobban kell fókuszálniuk, lévén a rengeteg sörhas között könnyen elvéthető az egy-két említésre méltó tenyészbika. Csöcsök azonban mindenhol ringatóznak, emiatt nem kell aggódni…

Ráadásul az élet megfizethető. Erről egyébként két OTP-s bankautomata gondoskodik. Hogy csak néhány példát említsek: napi menü (két fogásos) 990 forint, korsó csapolt Soproni 450 forint, pizzaszelet 500 forint. Igazán baráti. A Gödörben is kábé ilyen árfekvéssel találkozhatunk, a Volt azonban mégis csak nagyobb élményt jelent, mint a jól megszokott, időnként hugyszagú belváros.

No, de! A zene!

A szerdát, vagyis az első napot a rocklegendák napjának kiáltották ki. Legalábbis a nagyszínpadon. Nos… a legendák sorát a Magna Cum Laude nyitotta…. ami azért kár. Igaz, hogy a libamáj-kacsamáj-gigabájt-szerű blődségükkel nem zavartak sok vizet, mert kora délutánra pakolták őket, amikor a legtöbben még azt sem tudják hol vannak. Aztán kaptunk egy kis Deák Billt. Bevallom, nem vagyok egy komoly Deák Bill fan, de még komolytalannak sem mondanám magam, szóval nem tudom megítélni, hogy az örök rocker mit produkált a korábbi koncertélmények fényében, ám engem egészen elbűvölt. Egy pillanatra sem futott át a fejemen, hogy szétszakítom a pólómat és kirágom az ereimet, de azért egész kellemesen el tudtunk rá bólogatni.

A rossz vér nem vész el...
 

Őt követte az Edda 30 éves jubileumi koncertje, ami sajnos nem tudom milyen volt, mert még idejekorán elmenekültünk Pataki Attila művész úr perfomansza elől.

Addig azonban remek kis finomságokra leltünk! Az egyik a Magyar Televízió sátrában várt ránk, szó szerint marékszámú rajongó társaságában. Feltéve persze, ha rajongó alatt azokat értjük, aki sörrel és ingyen osztogatott Blikkel a kezükben ücsörögnek és néha-néha felpillantanak arra, ami előttük történik a színpadon. Igazán jó kis dalokat kaptunk a Kinikez csapattól. Az énekesnek minden tisztelet kijár, már csak azért is, mert a harmincakárhány fokban sem tette le magáról bőrdzsekijét, mindez megbolondítva hosszú farmerrel. A hangulat a főzésre is alkalmas melegben hát inkább lagymatag volt, mint „horzsoló”, így például nem meglepő, hogy amikor három ember eltántorgott a helyszínről, elhangzott az a mondat, hogy „Sajnos elment a közönség fele”.

A közönség fele nélkül is ég a cigaretta

A másik kellemes újdonság a Converse arénában fogadott bennünket (milyen bájos, nem, amikor egy sátrat arénának hívunk?). Egy vidám-ugrálós hölgyemény az Odett és a Go Girlz nevezetű formációval bájolt el mindkettőnket. Baromi jó dalokat hallhattunk itt is, az előbbinél azért valamivel komolyabb hallgatósággal, de ha azt mondom, hogy szellősen voltunk, akkor még mindig nem fejeztem ki a helyzetet megfelelően.

Nem az van a palackban amire gondoltok

Némi bóklászás és felfedezés után kóborlásunkat Kóbor Jánosék társaságában zártuk… au, igen… ez nekem is fájt… No, de tényleg! Az Omega koncertjére vetődtünk el. Így utólag elárulhatjuk, hogy becsületből, anyáink-apáink tiszteletére, ám végül ott ragadtunk a buli végéig. És hát mindenki megkaphatott mindent, amit csak az Omegáról úgy nagyjából el bírt képzelni: lézereket, füstöket, Tízezer lépést, Gyöngyhajú lányt, Lénát, Petróleum lámpát, Gammapolist, Nem tudom a nevedet és így tovább. A koncert mégsem ezek miatt volt izgalmas, hanem Kóbor János miatt. Azt azért tudni kell, hogy a srácok már inkább a hetvenhez vannak közel, s éppen ezért komoly aggodalmat jelentett a színpadon való jelenlétük. Kóbor számára a színpad az első három szám után konkrétan a kínpad funkcióját kezdte el betölteni. Én egészen biztos voltam benne, hogy bármelyik pillanatban leeshet a színpadról és kész. Az egy dolog, hogy a szöveget ilyen idősen már el-elfelejti az ember, könnyen túltesszük rajta magunkat (hiszen a vokalisták besegítenek), ám szegénynek már levegője, ereje sem volt.

Öreg Elefánt nem vén elefánt

A koncert vége felé többet mászkált oxigénért, mint amennyi időt elücsörgött a dobok előtt. Néhányszor megrogyott, néhányszor elfúlt a hangja, de azért valahogy csak túlélte a dolgot. Látszott rajta, hogy megkönnyebbülve néz Elefántra a koncert után, aki mosolyogva pillantott vissza: most már nyugodj meg Jani, ezt is túléltük. Bár ilyen idősen egyáltalán nem szégyen ez. Hiszen Mick Jagger is lehullott már a színpadról hajlott korára való tekintettel, s mint jól tudjuk, ahogy a Balaton a magyar tenger, úgy Kóbor János a magyar Mick Jagger. Ám szerény véleményen szerint tudni kell abbahagyni, hiszen „addig menj, amíg menni tudsz”… Ennyit a szőrszálakról és azok hasogatásáról, hiszen a fuldokló rocklegenda mellett maga a jelenség, amely egymáshoz fűzött békebeli nyugdíjast, középkorú hivatalnokot, tornacipős középiskolást, elvetemült izomjocót, igazán megindító volt.

Túléltük srácok...

Őket követte a „szájonbaszott” Tankcsapda. A jelző nem véletlen, Lukács Laci ezt az egy kifejezést használta körülbelül… körülbelül mindenre. Úgyhogy a rocklegendák napját úgy zárhattuk, hogy megtudtuk: ezen az istenverte világon minden szájonbaszott. Kezdve a Volt fesztiváltól egészen a kora reggeli keléseken át, a repülőkig. De tényleg minden. A Tankcsapda egyébként már tényleg „horzsolt”. A legnagyobb tömeg az ő koncertjükre jött össze. A zenekar ugyanis annyira menő még mindig, hogy senki részéről sem ciki meghallgatni néhány számukat. Volt ott mindenféle ember, aki csak arra várt, hogy Lukácsék büntessenek és dübörögjék ki az utolsó szuflát is a lelkükből. Hát ez megtörtént. És újfent el kell ismernem, valahányszor látom őket, mindig ráébredek, hogy ebben az országban még mindig az övék az egyik legpotensebb zenei termék. Miközben persze különféle bonmot-k röpködtek a levegőben, mint például „Következzen egy sötétebb dal, hiszen az élet nem csak olyan jó dolgokról szól, mint a baszás”.

A szájonbaszott rockerek
 

Levezetésként belenyaltunk a Kiscsillag-koncert végébe. Lovasi széles vigyorral az orcáján jegyezte meg, hogy „nézd már, jönnek a ’Csapdások! Nyomjunk már nekik valami jó kis zúzósat”. És megkaptuk a Kockacukor című melódiát. Sajnos csak néhány dalt kaptunk el a Kiscsillagból, ám az nagyon jól esett. Friss, ropogós, vicces, őszinte. Sok öniróniával, jó hangulattal. Egyértelmű, hogy ölelésre érett produkció. Az aranyköpés persze itt is megmaradt, méghozzá Lovasi részéről, aki a búcsúzásnál intette meg zenésztársait: „Ne hajolj meg, baszd meg! Így sose leszel sztár. Nézd meg így kell!” – és széttárta karjait egy széles mosoly kíséretében. A tömeg pedig őrjöngött… Na igen!

Szóval a tengernyire duzzadt képes beszámolónk előtt még igyekszem röviden lezárni az első napi beszámolót. A Volt fesztivál továbbra is egy nagyon barátságos rendezvény. Igaz, hogy már hatalmasra duzzadt mondjuk a tíz évvel ezelőtti önmagához képest, ám még mindig megőrizte azt a kis sajátos ízt, hangulatot, amely miatt újfent elraktározhatjuk magunkban, hogy ez igen is egy szájonbaszottul jó buli.

Íme néhány hangulatkép: