A szolnoki Szigligeti Színház musicalba bújtatva adta elő Cervantes Don Quijotéjének örökérvényű üzenetét. Hogy igazán a fejekbe ivódjon, a vége-színpadképpel még egyszer rá is erősítettek. Kritika egy vidéki színház elvárásokon és sztereotípiákon túllépő előadásáról.
Beugróként mentem, anyáéknak már évek óta bérletük van, de csak anya tudott most menni, így csatlakoztam hozzá. Évek óta nem jártam a Szigligetiben, utoljára akkor, mikor harmadikos koromban a gimim fennállásának 170. évfordulójára tartott gálaműsort néztem meg. Akkor úgy emlékeztem, szép-szép (gyönyörű…), csak borzasztó kényelmetlen. Nos, azóta a székeket nem cserélték ki, így valóban irtó kényelmetlen volt. Nem tudtam egyszerűen hogy tenni a lábaimat. Ugyanaz a gondja, mint a zónázó vonatoknak. De hál’ Istennek ez éppcsak a kezdetekig befolyásolt.
Alig ismerek valakit a Szigligeti társulatából, ám anyáék kedvező visszajelzései szerint Balázs Péter igazán jó csapatot hozott össze és jó darabokat válogatott ki, fellelhető a repertoárban a klasszikus, és a könnyed is (modernt/undergroundot ne várjunk, mégiscsak egy vidéki városban vagyunk – a szobaszínház próbálkozik ugyan, de visszafogott a fogadtatása). Hogy mégse merüljön ki a jónép szórakoztatása abban, hogy tánc van és muzsika, egy-egy erősebb, ütősebb darab mindig akad az évadban. Ebben rögtön kettő is. A Bánk Bán eleve nagyon nehéz darab, olvasni is súlyos, hátmég színpadon látni. A másiknak úgy tűnik, a La Mancha lovagját szánták.
Amikor elolvastam a honlapon a rövid bemutatót, egy tinglitangli musicalra számítottam. Eleve nem indulnak nálam jól a musicalek (a Hairt kivéve), és az operettek, valami miatt ódzkodom tőlük. Ehhez képest nagyon pozitívan csalódtam, és felül kell bíráljam azt a véleményem, hogy a musicallel nem lehet mély tartalmat közvetíteni.
Az egész darabot nagyon jól rakták össze egyébként: a színpadkép egy börtön volt, oda vetették Cervantest jelen időben, és ott aztán ő a rabokat „rendezi”. Azért ugyanis, hogy ne vegyék el tőle értékes írását, úgy dönt, eljátszatja azt. Ő lett Don Quijote, segédje a vele együtt elfogott társa, mindenki más a rabokból került ki. A technikai megoldások, a fények remekül passzoltak a darabhoz, tetszett az is, ahogy Don Quijote Cervantesként néha lerántja a jelmezét és instruálja a rabokat. A komoly mondanivaló mellett szerepet kapott némi fanyar humor, amolyan "Örkényes" is. A színészek túlzott gesztikulálása kissé zavart, mesterkéltnek is lehetett volna mondani, azonban azzal nyugtattam magam, hogy Radó Denise rendezőként nyilván lenyeste volna az effajta játékot - viszont a darab szerint rabok, tehát amatőrök játszanak, Cervantest kivéve - ilyen környezetbe téve (ez a dramaturgot dícséri) talán nem hiba hatalmas gesztusokat használni. És mivel a Cervantest játszó Dunai Tamás nem alkalmazta ezt a játékmódot, valóban belenyugodhattam eme gondolatomba.
Egy pontnál aztán Don Quijote beszélgetett Dulcineával és elénekelte neki azt a dalt, amit majdnem meg is könnyeztem… A hitről szólt. Arról, hogy mindig hinni kell, mert a hit ad reményt az élethez. Itt jöttem rá, hogy valami történik, valami rezeg a levegőben, valami olyan dolog, amit én eddig csak kamaradarabokban tapasztaltam. Dulcineát, az utcalányt csak Don Quijote látja szíve hölgyének, ez nem emlékeztet senkit arra, hogy milyen könnyen ítélkezünk emberek fölött úgy, hogy igazán nem is látunk a felszín alá? Naugye… Don Quijotét elmeháborodottként kezelték emiatt rokonai, és sokkterápiával – saját tükörképével „térítették észhez” (ez egyébként bravúros megoldás volt, tükrös jelmezekben és köpönyegben szikráztatták a fényt – a nézőtérre. Ránk. Hm...) A börtön sikeresen foglalta keretbe a történetet, volt időm kicsit nekem is felfogni a látottakat, egészen a záróképig, ahol a tánc befejeztével, az utolsó ütemre egyetlen fél pillanatra a színészek rongyokból összevarrt „hit” feliratot lendítettek fel. Huh, mondom ez már komoly!
Volt még egy fontos jelenet: Dulcinea megkérdezi Don Quijotét, hogy mégis miért él "mesevilágban", miért gondolja, hogy az a forma, amilyen az élet lehetNe, ahogy ő vallja, jó. Erre Don Quijote válasza lényegében az volt, hogy nagyon sok embert látott már kóbor lovaglásai során nyomorúságosan meghalni. Ezek az emberek azt kérdezték, "miért?". De nem arra vonatkozott ez, hogy miért haltak meg, hanem, hogy miért éltek egyáltalán. Márpedig így élni nem jó. Don Quijote maga azért él a maga teremtette világban, hogy szép élete legyen. Mert az élet olyan, amilyennek látjuk.
Többszörös vastapsot kapott a gárda.
Hogy nekem mit üzent? Azt, hogy „nem olyannak kell megélni az életet, amilyen, hanem olyannak, amilyen lehetNE”. Ezt csinálta, hirdeti Don Quijote is, ezt kellene mindenkinek tennie… Siránkozás, jajgatás helyett arra figyelni, ami jó, ami öröm, mert azok adnak erőt ahhoz, hogy a siránkozás területe egyre szűküljön az életünkben. És még azt is, hogy vidéken is igenis történhetnek jó dolgok, nagy gondolatok itt is megfogalmazódhatnak. Más kérdés, hogy kik értik. Mert sajnos vannak, akinek még a zárókép sem elég…
(képek innen, bővebben a darabról rövid interjúval itt)
